Századok – 1901

Értekezések - KARÁCSONYI JÁNOS: Hol bővítették ki a Hartvik-legendát először és másodszor? 991

1(144 KARÁCSONYI JÁNOS. úgy hangzott, hogy a római szentszék rendeletére Szent István és Szent Imre testét a karba (chorus, sanctuarium) kell felemelni. (Sanctorum Stephani et Emerici corpora in clioro elevari deberent.) Kinek volt szüksége arra, hogy a római szentszék rendeletével igazolja a szent király és fia tetemeinek az al-templomból vagy hajóból a karban (sanctuariumban) való elhelyezését vagyis felemelését? Senki másnak, mint annak az egyháznak, melynek sanctuariumában Szent Istvánnak és Szent Imrének oltárra emelt koporsói állottak, vagyis a székesfehérvárinak. A kilenczedik befejező rész sem szűkölködik útmutatás nélkül. Ott van abban a bizonyság, hogy »Szent István tetemei gyönyörszerző és csodálandó tiszteletben« részesülnek. Ki tehetett erről jobb bizonyságot, mint a ki napról-napra látta : a székesfehérvári káptalan ? A kilencz betoldás közül tehát hat arra figyelmeztet bennünket, hogy Hartvik műve első bővítésének szerzőjét a székesfehérvári káptalanban keressük. De a döntő bizonyítékot nem ezekben, hanem az ötödik betoldásban leljük. Ε bétoldás így kezdődik: »Tanta praedictam venustute supra descriptam ecclesiam in propriam capellam rex sibi retinens, tali earn libertate dotavit.« Ε mondatot Érdi hibásan fordította ekként : »Ezen leírt díszes egyházat a király saját kápolnájává tevé, melynek oly szabadságot engede«, mert a »tanta venustate« szavak nem a »praedictam« szóval úgy is eléggé megmagyarázott »ecclesiam« szóra vonatkoznak, hanem a »supra descriptam« szóval vannak kapcsolatban, íigy, hogy e mondat helyesebben szerkesztve így hangzanék : »Praedictam ecclesiam tanta venustate supradescriptam . . rex .. tali libertate dotavit«, azaz: »Az ily gyönyörűen leírt, elöl -nevezett egyházat a király saját kápolnájává tévén, azt olv szabadsággal ruházta föl« . . . Tehát e »tanta venustas« szavakkal nem a Hartviktól úgyis feldicsért egyházat, hanem magának Hartviknak leírását akarta a betoldás szerzője magasztalni s mintegy megköszönni. Mármost, ki örülhetett annyira a székesfehérvári egyház gyönyörű leírásának, hogy kijővén a sodrából nem törődik vele, ha észre is veszik, hogy