Századok – 1899

Történeti irodalom - Dézsi Lajos: Szenczi Molnár Albert naplója; levelezése és irományai. Ism. I. J. 160

-TÖRTÉNETI IRODALOM. 161 oly gazdag ez kincsekben, hogy történetíróink, különösen irodalomtörténetíróink sok-sok ideig hozzá fognak fordulni. A XVI. és XVII. századi közművelődésnek oly sok nyers anyaga alig van egy-egy könyvünkben egy rakásra összebalmozva, mint ebben az okmánytárban. És épen a legérdekesebb, legvonzóbb, legtermékenyebb időszakából szellemi életünknek. A mit e részben eddig tudtunk, az inkább tapogatózó sejtelem volt, mint tudás. Igaz : ne feledjük, hogy az előttünk levő könyvben csak nyers anyag van, de e nyers anyagnak pusztán átlapozgatása után is milyen érdekes kép tárul elénk az akkori egyházi és iskolai életről, a tanulókról s tanítóikról, a lelkipásztorokról s buzgó vallásos híveikről; a kort mozgató szellemi törekvésekről : a hitvitákról, nyelvészeti szőrszálhasogatásról, a nemzeti, legalább is nemzeti nyelvű irodalom megteremtésére irányuló igyekezetről. Szenczi Molnár Albert tipusa a XVI. századi tudósoknak. Nem azt mondjuk, hogy legkiválóbb tudósunk abban a korban; ezt már csak azért se mondhatnók, mert a nyomtatásban megjelent húsz s kéziratban maradt három munkája csupa compilatio, csupa fordítás vagy átdolgozás; azonban lia nevelkedését, iskoláztatását, külföldi tanulmányait, szellemi eszmekörét, tudományos törekvéseit vizsgáljuk, benne hatványozottan feltaláljuk mind azokat a ma már előttünk különösnek tetsző jellemvonásokat, a melyek nemcsak hozzá hasonló honfitársait, hanem még a külföldieket is jellemzik kisebbnagyobb mértékben. Olthatatlan vágy égeti nemcsak a tudomány megszerzése, hanem annak tovább közlése után. Éjjelnappal, étlen-szomjan tanul, hires mesterekért nagy darab földet bejár, s mikor annyi hányatás, szenvedés után valami sovány bár, de mégis biztos kenyérkeresethez jut, a hazai tudományosság művelése akkor se engedi pihenni. Sok gyarlóság, sok félszegség volt ezekben az emberekben, de jellemszilárdságuk, soha sem lankadó ideálizmusok s csüggedést nem ismerő akaraterejük bámulatra ragad bennünket a mi egészen ellenkező világnézletii korunkban. Szenczi Molnár is örökösen tanult, járta a világot, hallgatta a nagyhírű mestereket itthon úgy, mint külföldön ; bújta a könyveket s örökké a tudományosság terjesztésén, a nemzeti irodalom fejlesztésén fáradozott. A kettő : a kóborlás és a könyvcsinálás nem is szenvedély volt már nála, hanem kész betegség. Magyarországnak nem volt olyan része, a hol -hacsak török hódoltság nem volt — meg nem fordult. A nagy Németországot, Svájczot keresztül-kasul barangolta. Es miért ? talán biztos existentiáért ? Azt is kaphatott volna, a mint SZÁZADOK. 1899. II. FÜZET. 11