Századok – 1898

Brandenburg; Erich: Moritz von Sachsen. Ism. Kropf L. 743 - Hegyesi Márton: Az 1848–49-iki harmadik honvédzászlóalj története. Ism. Baráth Ferencz 525

526 TÖRTÉNETI I RODAI.OM. alatt a zászlóalj mindvégig harczolt, Szeged városa ajándékozta nekik; s a kormány által később ajándékozott hivatalos zászlót megőrizték ugyan, — s ez megvan ma is, — de a csatákban sohasem használták. Junius 21-én indúl el Szegedről a zászlóalj dicsőséges útjára, egyelőre Ó-Becsére, a szerbek ellen; s Batthyányi junius 22-én nevezi ki, a nádor utólagos jóváhagyása reményében, Damjanich János 61. sz. m. gy. sorezredi századost a zászlóalj őrnagyává. A vérkeresztséget a zászlóalj a bács-bánáti táborozásokban kapta meg. Érdekes, hogy Damjanichot, a kinek nevével úgy össze van forrva e zászlóalj dicsősége, kezdetben ellenszenvvel és gyanakodással fogadták. Rossz hatással volt rájuk mindjárt Damjanichnak első megjelenése, ki borotvált arczczal, (szakált csak később növesztett) s osztrák egyenruhában (mert még nem készült el honvéd-ruhája) vette át parancsnokságukat; s az ellenszenvet csak fokozta Damjanichnak kemény, nyers, katonás bánásmódja. A gyanakodás pedig, melyről tudjuk, hogy ez időben a parancsnokok egy része ellen napirenden volt, s néhánynál nem ok nélkül, onnan támadt, mert azt beszélték, hogy Damjanich a szerbekkel titkon egyetért s a szenttamási szerb táborban levő testvérbátyjával levelez. A gyanú és elégedetlenség annyira nőtt, hogy egyesek azzal fenyegetődztek, hogy az első csatában parancsnokukat lelövik. Végre abban állapodtak meg, hogy küldöttség által szólítják fel Damjanichot állásának elhagyására. A két tagú küldöttség csakugyan fel is kereste Damjanichot ó-becsei lakásán s egészen naivan és őszintén előadta a zászlóalj óhajtását, felemlítvén a lelövéssel való fenyegetést is; azonban a hatalmas, erős parancsnok meglehetős nyersen s röviden végzett velők. Azután azzal válaszolt, hogy az egész zászlóaljat kirukkoltatta s megvizsgálta őket a legkisebb részletig, mintegy provokálva, hogy hát ki a bátrabb kettőjük között? A bátorság imponált. Majd felült nagy pej paripájára, s széles kardját hüvelyébe téve, a zablát a nyereg kápájára akasztva, a legénységgel szemben megállt s hatalmas hangon oda szólt hozzájok : »Azt hallom, hogy ti "engem árulónak tartotok. Lássuk, ki meri ezt szemembe mondani?« Mindenki húzódozott a szótól; végre egy Gorove Antal nevű honvéd előlépett és így szólt : »Igenis, mi azt hisszük, hogy őrnagy úr a rácz testvérei javára dolgozik.« Damjanich erre egy hosszú, kacskaringós káromkodásban tört ki, melynek alapmondata az volt, hogy nála jobb magyar embert teremteni még az egekben lakó sem tudna. A legénység ösztönszerűleg elkezdett éljenezni : a ki így tud káromkodni, az nem lehet áruló. Vannak viszonyok,