Századok – 1898

Brandenburg; Erich: Moritz von Sachsen. Ism. Kropf L. 743 - Széchy Károly: Kisebb tanulmányok. Ism. Kovács P. 156

15(1 történeti irodalom. a melyek egyben-másban szintén mutatják az író jellemző tehetségét, csak a Kölcseyről írott nagyobb tanulmányra teszünk egy pár megjegyzést. Már a bevezetése sem találó. Széchy a Collège de France híres tanárát, P. Albertet idézi, a ki irodalmi előadásaiban Molièrehez érve, kénytelen bevallani, hogy a ki a vígjáték mesteréről újat akar mondani, nagyon is veszedelmes vállalatba fog. Kölcseyről igaz, sokat írtak és sokan foglalkoztak vele; de inkább csak mint ember áll tisztázva előttünk, sem mint a magyar prózának egyik mestere, sem mint szónok, sem mint kritikus szabatos képben még ma sincs elénk állítva. Széchy is inkább csak az ember alakját rajzolja s mint országgyűlési követét. De főleg ez utóbbi rész nincs szoros kapcsolatban azzal, a mit, mint új adatot tár elénk. Széchy éles szemmel válogatja ki a jellemző vonásokat, de a túlságos részletezés nem egyszer ártalmára van a rajz igazságának. A pozsonyi országgyűlést a Kölcsey szemüvegén keresztül nézi, s rikító színezése mintha némi visszás érzést keltene bennünk. A gyakorlati politika reális tényezőinek megítélésére nem épen alkalmas szempont a magányban fejlett Idealismus szempontja. Kölcsevuél a napló rajzai természeteseknek tűnnek föl, de az újabb írónak nem volna szabad csupán υ utána indulnia, mert hogyan magyarázhatjuk meg akkor a 1832 —6. országgyűlés szembetűnő hatását a nemzetre. Tény, hogy Kölcsey lépten-nyomon megütközött a rendi országgyűléseknek tartalmán és szerkezetén, a követek viselkedésén, hazafi felfogásán, a mi az ő eszményi felfogását ismerve, senkit sem lephet meg. De ez a kérdés épenséggel nem függ valami szorosan össze azzal, hogy miért nem akart Kölcsey akadémiai titkár lenni, s mik voltak azok a titkos nehézségek, a melyek Kölcseynek kedvét szegték. Kétségtelen a Kölcsey és Szemere leveleiből, hogy ez utóbbira ellenszenvvel tekintettek az akadémia némely tagjai, hogy »semmit sem dolgozik,« de nem inertek ellene nyíltan föllépni, attól félvén, hogy Kölcseyt is elvesztik. •Jól mondja Széchy, hogy a Kölcsey » idealismusa megütközik, sentimentalismusa felháborodik a titokzatos nehézségeken.« Helyes, ezt az író igazolja is. Hanem itt is visszatetsző az a nagy apparatus, a melylyel e magában véve nem olyan első rendű kérdést tárgyalja a szerző. Hogy ez adatok ismerete előtt sem Vajda Viktor, sem Jancsó Benedek nem találhatták el a voltaképi okot : azon kár a szerzőnek csodálkoznia s egyáltalán nagyot építenie e dologból. Különben e dolgozat a sikerültebbek közé tartozik ; a szerző jellemző ereje ebben, az Ányosról és a P. Horváth Endréről szóló tanulmányokban a legszenibeszökőbb, s egyszersmind analysaló tehetsége is ezekben nyilatkozik leginkább.