Századok – 1897

Könyvismertetések és bírálatok - Tagányi Károly: Az erdészeti oklevéltár. I. II. III. kt. Ism. Lőrincz Béla 137. o.

150 TÖRTÉNETI IRODALOM. ők szerény erejükkel igyekeztek jóvá is tenni korábbi századok könnyelműségét s már régen azon fáradoznak, liogy befásítsák, erdősítsék, úgy a messze terjedő fátlan vidékeket, mint a más kulturára alkalmatlan területeket. Ha hitelt érdemelne egy peres eljárásban tett allegatió, úgy hazánkban már a XIII. század elején értettek volna a mesterséges erdősítéshez.1) Csakhogy mi e perlekedő ifjak szavahihetőségében nem tudunk megbizni, bár megértettük, hogy csak magvetésről van szó és nem csemeteültetésről. Mi azt hisszük,bogy a mesterséges erdősítés minálunk a XV— XVI. század előtt egyáltalán nem volt gyakorlatban — legfeljebb kivételesen — nem lévén rá országos szükség. Ezzel a mi középkori kulturánk, nézetünk szerint, nem is vall szégyent. Elég dicséretes tőle, hogy pusztulófélben levő erdőket a természetes fanevelés kellő pártfogolásával már 1418-ban ismét jó karba tudta helyezni. (I. köt., 86. sz.) A mesterséges erdősítés legrégibb nyomait a XV. század vége felé kell keresnünk s a dolog természetében fekszik, hogy mindenekelőtt a füzfaültetés nyomai után kell fürkésznünk, mert hiszen valamennyi fa közt ép a különben is gyorsnövésü fűzfa szaporítása a legkönnyebb, a dugványozás lévén az erdősítés legfoganatosabb módja. A faültetés legrégibb esete e gyűjteményben tényleg a XAC századból, 1486-ból való s éppen fűzfákra vonatkozik. (I. köt., 96. sz.) Fákat a XVI. és XVII. századokban is ültettek ugyan, de ekkor is csalc a legjobb gazdák (mint például Teleki Mihály, az erdélyi kanczellár), mert hiszen e bizonytalan háborús idők nem kedvezhettek olyan későn jutalmazó költséges befektetéseknek, minő a mesterséges fanevelés. Sokkal égetőbb feladat volt a meglevő erdők fentartása. De alig liogy sikerül a törököt kiűzni, azonnal megindulnak az ültetések s nem szórványosan többé, hanem most már rendszeres módon, olykor bámulatos lelkesedéssel. A XVIII. század közepén a fásítás szinte országos mérveket ölt, elébb csak a fűz, majd az ákácz, utóbb az eperfa és más lombfanemek dolgában is, és mondhatni, hogy ez időtől fogva a fásítás, a háborús éveket kivéve, nem is szűnt meg többé az országos 9 Rémig isj)án fiai ugyanis 1262-ben a biró előtt azt állítják egy csallóközi 15 holdnyi erdőről, hogy ez az erdő »őseiké volt mindig« és »emberi kézből vetett magból keletkezett« (I. köt., 33. sz.) Hogy Tagányi ez adatban feltétlenül megbízik (Bevez. XY. 1.), nemcsak azért feltűnő, mert maga emliti, hogy a németek is a legrégibb magból való erdővetést a lombfánál 1491-ből, a tűlevelűeknél pedig 1368-ból tudják csak fölmutatni, hanem mert ez adatnak nem akadunk semminemű párjára egészen a XVIII. századig.