Századok – 1895

I. Történeti értekezések - PAULER GYULA: Szent István király kanonizácziója. (Válasz M. F.-nak) 354. o.

PAULER GYULA. SZENT ISTVÁN KIRÁLY KANONIZÁCZIÓJA. 355 canonisationum per pontifices in conciliis conglomérat Eminentissimus Cardinalis Lambertinus de beatificatione et canonisatione Lib. I. c. 20. Azután példákat hozván fel zsinaton történt kanonizácziókról, folytatja : Primus, qui extra synodum communicato tarnen cousilio cum episcopis, negotium hoc conlicit, est Eugenius III. (1145—1153.) . . . Ex verbis Eugenii patet saeculo undecimo praecedente moris non fuisse apostolicis litteris sancire (ut Hartvicus seribit), ut aliquorum corpora eleventur, sed petitiones ad pontificem directae in conciliis generalibus pertractabantur.1) Mátyás Flórián tehát Hartvik elbeszélését a kanonizáczió kezdetéről oly anachronismusnak tekinti, melyet XI. századbeli író nem mondhatott, s a melynek egyszerű felemlítése, már elég annak kimondására, hogy későbbkori íróval, vagy interpoláczióval van dolgunk, mint p. o. minden bővebb fejtegetés nélkül interpolácziónak kell lenni, ha a IV. Béla korában élt és meghalt Bogerius Carmen miserabiléje végén »cruciferos de insula Rhodi«-t említ, mikor a Szent-János vitézek csak 1309-ben telepedtek meg Rhodos szigetén, vagy lia a Péchy családnak egy 1209-ről keltezett oklevelében prágai garasokról olvasunk, melyek pedig csak 1300-ban kerültek forgalomban. Ily felfogás mellett azután érthető, lia Mátyás Flórián legújabban két czikkét itt a Századokban Szent István kanonizácziójáról, azzal a kijelentéssel fejezi be : hogy nem volt érdemes, hogy a jelen sorok írója »időt vesztegessen az igazolhatatlan mende-monda — értsd Hartvik elbeszélését a kanonizáczióról —• védelmére«, s nekem vagy meg kellene hajolnom, vagy tüzetesen szembe kellene szállanom az érdekes, és szerzője bő olvasottságáról tanúskodó czikkekkel, lia szerző abban maga nem szívná vissza azt, hogy egy parlamentáris, tehát irodalmilag is helyén levő kifejezést használjak, mit feljebb idézett Hartvik commentárjában állított. Mostani czikkeiben ugyanis szó sincs már 9 I. b. 215—216. 11. magyarúl : Kégente a püspököktol függött, hogy vértanúkat vagy hitvallókat köztiszteletben részesítsenek. Ez eleinte a népnek, majd zsinatnak, fejedelemnek is hozzájárulásával történt. Lassanként az a szokás keletkezett, hogy az ügyet a római pápák elé vitték, a kik általános vagy részleges zsinatban szokták a kérelmezett személyeket szentté nyilvánítani. A pápák általi zsinatokon történt ily szentté nyilvánítás példáit összeállítja a híres Lambertini bíboros a boldoggá és szentté avatásról szóló művében. Lib. I. c. 20. »Az elsó\ ki ily ügyet zsinaton kívül, de mégis a püspökök értesítése mellett intézett el, III. Jenő volt (1145—1153.)« »Jenő szavaiból kitűnik, hogy a megelőző tizenegyedik században nem volt szokás pápai levéllel rendelni el (mint Hartvik írja), hogy valakinek testét emeljék fel, hanem a pápákhoz intézett kérvényeket általános zsinatokon tárgyalták.