Századok – 1894
Könyvismertetések és bírálatok - Dr. Horváth Cyrill: Pomerius. Ism. Crescens 250
252 történeti ikodafiom. vezette be a magyar' földre és uralkodott benne századról századra. Az irodalmat a középkor vallásos szelleme lengette át. Ezzel szemben a XIII. században, Italiából új szellem indul ki a keresztény Európába. Az olasz nép, mely soha sem sziint meg a Scipiók utódainak tartani magát, ősei szelleméhez tér vissza. Dante összeolvasztja az antik elemeket a modernekkel, a pogányt a kereszténynyel, Petrarca föllobogtatja a szivekben a régi hagyományok iránt való lelkesedést, a Mediciek udvara szétszórja azt mindenfelé. Az elvont és szürke bölcselettel elégedetlen szívek az élet szépségei után vágyódnak; de aztán az emberek nem egyszer mértéktelenül vetik magukat az antik világ élvezetei közé és a humanizmus, mely annyi szépet és jót hoz létre, nagyon sokszor az erkölcstelenség melegágyává lesz. Magyarország sem zárkózhatott el többé a mozgalom elől. Az Anjou-kori főpapság magával hozta azt Olaszország egyetemeiről ; Zsigmond félszázada nagyúri szükségletté emelte. A renaissance régen elterjedt már a betűtől nem irtózó egyházi arisztokracziában, midőn. Mátyásnak idejében virágkorát nálunk is kifejlődni látjuk. Ámde a magyar humanizmusnak az olaszétól teljesen elütő természete volt. Ez hús és vér: az puszta himpor. Ez leszállott Itália mezőire és új, de mégis régi virágokkal hintette be a termékeny talajt ; a mienk a búzaföldek kalászos terein uralkodó hegyi várakban készített tündér-kerteket. Ott egy egész nép volt: itt csupán a büszke arisztokracziának része; ott százezreké, itt egyeseké ; ott valódi élet, itt csillogó ábránd, semmi más . . . Nem követjük tovább, de nem is zavarjuk szerző elmélkedéseit. Hiszen csak,igen jelentéktelen részletek azok, amelyekben tőle eltérünk. Általánosságban e kor rövidebb, és mégis markans és hű jellemzését még alig olvastuk valahol. A fő tényre nézve: a XV. sz. kultusa két ellentétes irányára, teljesen egyetértünk vele s nagyon sikerült fogásnak találjuk, hogy a kor nagy szónokát e keret szemmel tartásával jellemzi. Pelbárt szónok és hívő volt. a humanisták fecsegők és ha nem is hitetlenek, legalább erősen közönyösek voltak. Az antagonizmus tehát közöttük szükségszerű, mert természetes. A szónok művei telve vannak hol rejtett czélzásokkal, hol nyilt támadásokkal, a melyek éle mindig a humanisták, nem ritkán egyenesen az udvar ellen irányul. És ezen körülmény képezi Pelbártnak történelmi értékét. Művei, kellő körültekintéssel és kritikával használva, a kor erkölcs-történetének kiváló forrását képezik. Ezek áttanulmányozása nélkül a kép. melyet