Századok – 1893

Könyvismertetések és bírálatok - Kaindl; Rajmund Frigyes: Beiträge zur älteren ungarischen Geschichte. Ism. –l. –l. 632

632 TÖRTÉNETI IRODALOM. Heiträge zur älteren ungarischen Geschichte von Dr. Raimund Friedrich Kaindl. Wien, 1893. Verlag von Móricz Perles. 93. 1. Mind gyakoriabbá válnak a németek közt azok a kisebb munkák, értekezések, melyek a magyar történettel foglalkoznak. Különösen a legrégibb, az Árpád-korról talán többet írnak a németek, mint mi magyarok. Az előttünk fekvő kis munka is tizenegy fejezetben, gyakran ismételve magát, jobbára a X XI. század fordulópontjára, a kereszténység behozatalára, Géza vajda és István király korára vonatkozó kérdéseket fejteget. Mindjárt, hogy a dolgozatból egyet-mást kiemeljünk, a legelső, leghosszabb fejezet a kereszténység behozataláról beszél, de a történetíró felfogás teljes hiányával, mikor a magyarok megtérését s Géza, István christianizáló törekvéseit csak eszköznek, nem pedig czélnak tekinti, eszköznek, hogy a szomszéd keresztény országok ne bántsák a nemzetet. Szerző felfogása szerint Magyarország akkor három részből állott : a nyugot Gézát, az Árpádokat uralta. A Kelet az erdélyi Gyula — mindig Gylas ! — és Achtum közt oszlott meg ; az tulajdonképen nem is volt pogány, hanem már a görög keleti vallást követte, úgy hogy példáúl az a nép, melyet a Szent-Gellért legenda szerint az ispánok tömegesen hoztak Szent-Gellérthez, hogy megkeresztelje, tulajdonkép keleti vallású keresztény volt. »wobei man . . . vor allem eine Bekehrung vom griech. zum kath. Glauben (sie!) anzunehmen hat.« (23. jegyzet; 10.1.) Szerző felfogása szerint tehát a griechische és katholische Glauben — a nagy schisma előtt is — már oly különböző valami volt, hogy a görögnek meg kellett keresztelkedni, hogy katholikussá legyen ! s ebben aztán folytonos antagonismust lát a két »vallás« és nem a kereszténység és pogányság közt, s a querfurti Bruno »fekete magyarjai« is, véleménye szerint, Achtum görögszertartású alattvalói. De szerző kisebb kérdések megoldásába is bocsátkozik, oly formán, mintha azokról Magyarországon még soha senki sem írt volna, s ebbeli munkálkodásában a hires Radiât, Pappast, kiből az írók már annyi mindenfélét csináltak, még egy újabb combinátióban szerepelteti s míg a legtöbb író nagyon is sok mindenfélét lát Radlában, ő a papast és Radiât kettévágja, két külön embernek tekinti ; az elsőt a pannonhalmi apátnak, a másodikat pedig a brewnowi Anasztazius apáttal, a pécsváradi Astrikkal egynek tartja; de külön harmadik személynek hiszi a »warasdini« (sic! 21. 1.) Anasztazius apátot, kiről Szent-Gellért nagy legendája beszél, természetesen nem tudván, hogy e későbbkori compilatióban a pécsváradi apátról van szó, ki később kalocsai érsekké, nem pedig esztergomi