Századok – 1893
Könyvismertetések és bírálatok - Zimmermann Ferencz és Werner Károly: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Ism. Tagányi Károly 41
43 TÖRTÉNETI IRODALOM. tésére, 3) korának vagy hitelének megállapítására vonatkozik, s hogy végül 4) hol jelent meg már esetleg előbb, és pedig a) hol egész terjedelmében, hol pedig b) töredékben vagy c) regesta alakjában. A magunk kiadói mindezeket, még mindig a régi módi szerint, az oklevélszöveg után mondják el, pedig lehetetlen be nem látni, hogy a kutatónak mindenekelőtt az oklevélnek e külső történetével kell megismerkednie, sokszor pedig, annak értékére nézve, eleve is döntő ítéletül szolgál.1) Hogy az egyes oklevelek hol jelentek meg előbb, abban oklevéltárunk szinte bibliográfiái teljességre törekszik, midőn miuden legkisebb munkát is felsorol. Ilyesmi azonban már csak azért se lehet hivatása, mivel a legtöbb ilyen »kiadás« egyszerűen lenyomat egy előbbi codexből. Elég volna tehát az első kiadáson kiviil csak azt említeni meg, a melyik az eredeti oklevelet legjobban adja. Különben ez a nagy pontosság sem olyan csalhatatlan ám, mint a mennyire fenyegetődzik. Egy pár oklevélre például2 ) magam is visszaemlékeztem, hogy azokat már máshol is olvastam, és a szerkesztők még sem említik. Másrészt azon kell megütköznünk, hogy a pontosságnak ilyen túltengése mellett az oklevelek származása mellől, a levéltári jelzeteket mindenütt elhagyták, pedig azokra főleg a nagyobb levéltáraknál ma már szükség van. Az oklevéltár e külső fölszereléséhez tartozik ama könyvek jegyzéke is, a melyekre bármi hivatkozás történt. Ezt követi egy terjedelmes névmutató, ahol a helynevek nemcsak mai kiejtésük szerint is föllelhetők, hanem pár szóval fekvésük is ki van jelölve. E külsőségek után térjünk át magukra az oklevélszövegekre, mert az új iskola elveinek leginkább bennük kell visszatükröződni. S csakugyan a kutató mindjárt észre fogja venni, hogy ezek már nem az eredetiek gyarlóságainak szolgai utánzatai A régieknek azt a szokását azonban, liogy öli a rubrumokat sorjában az oklevéltár elejére is lenyomatták, —igen szeretném viszontlátni a modern kiadásokban is, mert a kutatónak sok esetben pótolhatlan hasznos szolgálatot tesznek véle, főleg ha a rubrumok egy-egy éven belül nem szorosan a napdátumok, hanem — mint a régieknél — az oklevélkiállítók hierarkhiája szerint sorakoznának. 2) A 165. és 169. számú okleveleket Bunyitay adta ki a »Váradi püspökség Történeté«-ben II. 247 — 248. és 290. 1. A 331. számú az »Anjoukori okmt.«-ban I. 270.1. ; az 574. számú pedig a »Székely Okit.«-ban I. 20. jelent meg. — Szakembereink mulatságára hozom föl e helyen, hogy a szerkesztők azokat az okleveleket, melyek az »Anjoukori okmt.«-ban is a II. kötettől kezdve megjelentek, igen helyesen »unvollständig«-eknek bélyegezték. Tudvalevő, hogy abban csakugyan a II. kötet óta minden oklevél meg van csonkítva, elég bosszúságára az érdemes szerkesztőnek, hogy ilyen »ólmos sapká»-t kényszerítettek reá.
