Századok – 1892

II. Könyvismertetések és birálatok - TAGÁNYI KÁROLY: Fejérpataky László: Kálmán király oklevelei. 683

tartènkti irodalom. 685 oklevél kiadásával, vagy a fél szerkesztette oklevél megvizsgálásával, de ezzel aztán az illetőnek ebbeli kanczelláriai működése menten megszűnt. Mindössze a királyi pecsét őrzése tételez föl valami állandóbb szervezetet, mert hiszen az okleveleknek pecséttel való ellátásáról szintén — nem egy példából — tudjuk, hogy az is csak ilyen ideiglenes megbízások alapján történt. Arra, hogy e kor kanczelláriájában mindig csak felekkel, megbízottakkal állunk szemközt, a mi nézetünk szerint, lényeges befolyással volt az okleveleknek egy akkor keletkező új fajtája : a magánoklevelek. Ezek mind végrendeletek, mert másféle magánkiadvány a nemzetségi birtok megkötöttsége mellett abban az időben el sem képzelhető. Ugyanez a megkötöttség tette elengedhetetlen kellékévé a végrendeleteknek, hogy azok csak fiörökös hiányában, a király előzetes engedélye s utólagos megerősítése által válhattak érvényessé. De már arra a király kanczelláriája nem vállalkozhatott, hogy a végrendelkező minden ingó-bingnságát számba vegye, a félnek tehát magának kellett végrendelkezését valami írástudó ismerősével irásba foglaltatni. Azt a szokást tehát, hogy a fél maga irja meg oklevelét, a kétségtelenül nagy mértékben elszaporodó végrendeletek divatja segíthette általánossá tenni. Ne tévesszük azonban szem elől, hogy mindez csak egy általánosabb elvnek volt kifolyása. A Szent István-féle kanczellária, mely mindent előre s nem a mi igényeinkhez szabott schemákba szorított belé, midőn elsöpörte a reactio, szükségképen az ellenkező elvnek adott helyet, az individuális igények azon túltengésének, melyben e kor kanczelláriája is leledzik A királyi kanczelláriának ez a tervtelen, esetleges, szaggatott működése aztán gyökeres változásokat hozott létre. Meglátszik ez mindenen, a legapróbb részletekig. Azzal, hogy a kanczellária, mint testület megszűnt működni, természetesen híjjával maradt mind annak az erőnek és fénynek is, a melyet a király személyével való állandó érintkezésből máskülönben meríteni s annak megfelelően érvényre is juttatni szokott. Innen van aztán, hogy e korszak okleveleiben a királyi hatalom sem tündöklik oly fényességben, mint Szent István alatt. Már magát az irást is megfosztják minden díszétől. A czifra speciális oklevélbetiiket rideg, tompa barátbetük váltják föl. A szövegre pedig rá sem lehet ismerni többé. Szent István okleveleiben mindig a király parancsoló szava csendült meg, míg utódai egyéniségüket is megtag dva a krónikás hangján rendelkeznek, úgy hogy az oklevél sokszor csak a fölségpecsét jelenlétével árulja el királyi voltát. Az elbeszélő stil válik ezentúl uralkodóvá, mely aztán annyira ellaposodik amaz »ad hoc« kanczellárok iskolázatlan tolla alatt, hogy gyakran az oklevél összes szereplőit megszólaltatják elbeszélésükben. Ennek a kanczel-SZÁZAV.OK. 1892. VIII. FÜZET. 47