Századok – 1892

III. Tárcza - Önálló czikkek - V. S. Zani gróf levelei Erdély állapotáról 1661–1664. 605

606 TÁRO ZA. De a szerencse csakhamar üldözőbe vette a boldogtalan fejedelmet. 1662. január 21-dikén, szombat napon értesülve, ' hogy a törökök a Vaskapu felöl Segesvár felé sietnek, elébök ment, de vesztére, mert a meglepték, úgy hogy időt sem engedtek összeszednie magát. Szük völgykatlanban, minden oldalról hegyekkel körülvéve állította fel a fejedelem csapatait. Középütt álltak a huszárok, balról a horvát katonaság és a dragonyosok, hátuk mögött a lovasság, jobbról 300 erdélyi gyalogos. A törökök frontját 3000 ember képezte, mögöttük egy üteg ágyú és még 3000-nyi had. A csata leírását szószerint forrásunk után adjuk: »A törökök nagy erélylyel támadtak, de a huszárok mindjárt őrült futásnak eredtek, magukkal ragadva a csapatok nagy részét is. A törökök erre még jobban felbátorodtak, de a horvátok és dragonyosok vitézül ellentálltak, a mikor egyszerre az erdélyi gyaloghad is megfutamodott, hátra hagyva a két ágyút és három zászlót az ellenség kezében. Ennek daczára, vagy tán ép ezért halott nem volt több ötvennél, fogoly pedig mindössze harmincz. A törökök egy erdő széléig űzték a futókat, a mikor visszatérve lángba borították a falut és Segesvárra vonultak.« Zani gróf az egész vereségért a felállított előőrsöket okolja, kik nem jelezték az ellenség váratlan közeledését, valamint a huszárokat, kik megfutamodásukkal felbontották a rendet. »Kemény János fejedelemről — folytatja — senki semmit sem tud, a miből azt kell következtetni, hogy kétségkívül a csatatéren maradt. Egyik katonám azt állítja, hogy látta őt egész egyedül karddal kezében, mialatt emberei szaladtak.« »Inkább hiszem halottnak, mint élőnek — teszi hozzá — a mi nagy csapá3 lesz reánk. Fia Magyarországra menekült. « A szomorú sejtelem igaznak bizonyult. A saját katonáitól cserben hagyott fejedelem kivont karddal menekülő alakja a segesvári síkon eszünkbe juttatja Petőfi sorsát, ugyanazon helyen. Ep oly legendái halál mythosa dereng a nemzet nagy költője életsorsa felett, mint a milyen a nemzeti viszály szomorú küzdelmeinek hősét lebegi körül Erdélyben, a fejedelemség utolsó éveiben. A kik életben maradtak Kemény hívei közül, szerteszét szóródtak, vagy Apaífyhoz pártoltak. Senki sem tesz klasszikusabb tanúságot Zani grófnál a mellett, hogy az osztrák politika nimbusa mennyire le volt verve Erdélyben, s hogy a magyarság nagy zöme mennyire szított a törökhöz. Kolozsvár népe idegenkedő szemmel nézte a nyakán ülő császári hadakat s alig várta, hogy a török fölmentse tőlök. »Kevésbbé lehet biznuuk bennök — írja Zani gróf — mint magokban a törökökben,« s hire járt annak is, hogy a környékbeli falvak lakossága titkon összeesküdött, hogy egy vásári napon fegyveresen lopózzanak be a várba s az őrséget egy lábig felkonczolva, hívják be a törököt. Kolozsvár császári őrsége ezalatt nyugtalanúl várta a segélyt s számította a napokat, melyek a török sereg várt megérkezésétől elválasz-