Századok – 1892

Értekezések - THÚRY JÓZSEF: Pecsevi a magyar történetiráshoz - II. közl. 476

A MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁSHOZ. 485 Mielőtt a magyar forrásokból vett részeket bemutatnám Pecsevi munkájából, még csak a következő szavait akarom idézni, kritikai eljárása jellemzéseűl : »A feslett életű bitetlenek vitatják s erősítik, hogy históriáikban nem túloznak s valótlanságot nem írnak ; ámbár én több túlzásaikat is f ölismertem s részint szándékos hamisításnak tartom, részint annak tulajdonítottam, hogy az illető dolgokat nem tudták. Vitatkozásukban azt hozzák fel bizonyítékúl, hogy a szerző, mikor egy könyvet megírt, néhány tudós és jeles emberrel revideáltatja és signáltatja s azután viszi a nyomdászhoz és kevés költséggel annyi példányt nyomat, a mennyit gondol, hogy elkel. A nyomdász pedig, midőn így engedélye van a nyomatásra, azon reményben, hogy a könyvnek nagy kelendősége lesz, nem fukarkodik a költséggel, hanem annyi példányt nyomat és ad elárúsítani az utazó kereskedőknek, a mennyi példány elkelését valószínűnek tartja a maga városában és annak vidékén. Argumentumok helyén való lenne, ha azt mondták volna, hogy az illetők nem írnak alá, ha a könyvben hazugságot, túlzást vagy tudomásukkal ellenkezőt találnak s hogy a nem signált munkának nincs értéke és nem kél el.« (I. 106- 107.). Ilyen nagy volt az érdeklődése Pecsevinek a magyar irodalmi viszonyok iránt, hogy e tárgyban eszmecserét folytatott magyar emberekkel és — a mi ilyen esetben egészen természetes dolog — bizonyára összehasonlítást tett a török és magyar történetírás között ; de, — s épen ez mutatja legjobban, hogy itélő tehetsége igaz volt — habár észrevette is, hogy a magyar források egyben vagy másban megbízhatatlanok, mégis értékesítette őket ; mert tudta, hogy a másik fél történeti endékeit is kell és lehet is, kritikával használni. — Az említett eszme-csere vagy vitatkozás mindenesetre csak élőszóval történt (mert az irodalomban ilyennek semmi nyoma sincs) és bizonyára közte meg az íródeákok közt folyhatott le. IV. A mi már azt illeti, hogy micsoda magyar forrásokat használt Pecsevi, ezt tőle magától nem tudhatjuk meg, mert sehol sem nevezi meg határozottan a magyar írót, csak általánosságban mondja, hogy »a hitetlenek azt irták történeteikben«, vagy pedig ennek és ennek az eseménynek »fordítása a hitetlenek történetéből« stb. Tehát csak olyanféle tapogatódzással lehet kimutatni, hogy mit honnan vett, ha az általa így megjelölt részleteket sorban összehasonlítjuk az ő korában ismeretes magyar történeti művek előadásával. Ilyen, hosszas és fáradságos utánjárással azonban kitűnt, hogy Pecsevinek leggyakrabban használt