Századok – 1891
Könyvismertetések és bírálatok - KVACSALA JÁNOS: A Coccejanismus története. (Irty Zoványi ism.) 238
2 34 TÖRTÉNETI IRODALOM. Az első négy részre kevés megjegyzésünk van, már azért is, mert azok tárgya e folyóirat érdekkörétől kissé távolabb esik. Legfeljebb tagadásba vesszük, hogy a protestáns scholasticának virágkora épp a XVII. század közepe lett volna (11. lap), mivel Andreae s az irenikusok, kik mindannyian az írás egyedüli tekintélyét hangoztatták, már a XVII. század eleje óta előkészítették a pietismust, — s a scholasticismussal ezen kívül is számos szellemi mozgalom helyezkedett ellentétbe. — Sajnáljuk, hogy midőn Coccejus propheta-magyarázatait »csapongó képzelet« művének tulajdonítja (32. lap), azokat egybe nem veti más rokon irányú magyarázókkal, különösen olyanokéval, kik a magyarhoni prot. theologiára voltak befolyással, értjük Piscator, Alstedt, Bisterfeld és Comenius chiliastikus nézeteivel. Mert bár Coccejus e tanra oly súlyt nem fektetett, s egyébként jeles írás magyarázó is volt, propheta-magyarázatai miatt Petersen a chiliastákhoz számítja, s Comenius is örömmel hivatkozik Maresiussal szemben Coccejus művének, a római levél commentárjának, előszavára. Csak azért emeljük ki e körülményt, mert a Csengeri István által Coccejushoz intézett kérdések (116 117 lap.) koránt sem oly elszigetelten álló jelenség egy nagykörű chiliastikus áramlat mozgatván Magyarhonban is az elméket, mozgásba hozva a fennt említettem theologusok által, mely áramlat ugyan még a harminczéves háború idején indúlt meg, de a melyet sem ennek, sem a lengyel háborúnak vége nem semmisíthettek meg. Egyáltalán — mint mások is kiemelték Coccejus exegetikai munkásságának ismertetése, kissé fogyatékos, a nagy theologus tudományos egyéniségének rajzát kissé hiányossá teszi. Annál gondosabb szerző a magyarhoni coccejanusok összeállításában. A mit végső fejezetében nyújt, az tagadhatatlanúl •értékes adalék a magyar protestáns theologia múltjának megismeréséhez, s legbecsesebb része a dolgozatnak. A ki tudja, mily nehézségekkel jár e korból való magyar művek összekeresése, gyűjtése, a szerzőtől nem tagadhatja meg elismerését. Legérdekesebb itt Pósaházy és Dézsy polemikája (138 -155.1.), melynek pontjait a szerző kivonatban mind közölte. Csak sajnálhatjuk, hogy e részt történetileg jobban ki nem domborította, s lehetőleg az egyes írók közti összefüggésre is nem fordított figyelmet. Pósaházy működése, ki bölcsészeiében alig mondható seholastikusnak. megérdemelte volna, hogy ezen fellépésének megértése czéljából, bővebben lett volna vázolva. Egyáltalán a körülmény, hogy tárgyának ecsetelését minden más szellemi mozgalomtól elszigetelni igyekszik, épp az utolsó pontban válik legjobban érezhetővé. A radnóthi zsinat leírásán kivűl a többi részletek meglehetősen lazák s nem történetet, hanem csak összeállítást képeznek.
