Századok – 1890

Értekezések - Dr. MÁRKI SÁNDOR: A középkor kezdete Magyarországon - II. közl. 396

MAGYARORSZÁGON. 405 félsziget apró államaival. Simon bolgár fejedelem ellen tehát a magyarokat hítta segítségül. A görög császárság valóban nem okúit a múlt tanúlságain ; s első sorban magát vádolhatja, hogy a húnok föllépésétől kezdve a törökök betöréséig, egy ezredéven át, mindannyiszor érintették s olykor el is borították a népván­dorlás hullámai. Mert, hogy pillanatnyi bajoktól meneküljön, nem egyszer hitt szövetségesekűl oly népeket, melyek különben talán elkerülték volna e birodalmat. Most pl. a magyarokat. S ezek szerencsétlensége alkalmat adott, hogy a Duna baloldalán erős, és jól rendezett állam keletkezzék. Mi lett volna Európából, ha Árpáddal egyidőben egy Mánuel-féle lángész űl Kelet-Róma trónján, vagy ha ez a XII. században nem egy III. Istvánnal, hanem Marót, Gyalu, G Iád és Zalán-féle emberekkel kénytelen küzdeni ? A másik hatalom, a német-római császárság, ifjú volt még, sőt tulajdonképen meg sem alakúit teljesen. Az egész csak 887-ban vált ki a frank birodalomból s alig lehetett egyébnek tekinteni a hét törzs herczegségeinek elég laza szövetkezeténél. Arnulf császárnak, egyéni derekassága mellett is, csupán nagy­jából sikerűit, hogy császári méltósága, mint középpont köré, tömörüljenek ez apró országok, melyekben Arnulf előtt 800 évvel Tacitus korában ép úgy meg voltak a decentralisticus törekvések, mint utána másik 800 évvel, I. Lipót és XIV. Lajos harczainak idejében. Arnulf alatt voltakép még neve sem volt e birodalom­nak. Közvetlenül halála után veszedelmes rohamossággal kezdő­dött meg Németországban az »itio in partes« és magyarok, nor­mannok, szlávok közt könnyen válhatott volna zsákmánynyá az ifjú állam. Ennek tehát Árpád idejében sem volt súlya keleten s legkevésbbé sem hátráltathatta a magyarok térfoglalását. E szerént délen, Görögországban, a centralisatió merev­sége, éjszaknyugaton, Németországban, pedig épen a decentrali­satio rugalmassága volt az, mi nemcsak arra bátoríthatta a ma­gyarokat, hogy az útjokban álló apró népek legyőzésével orszá­got alapítsanak, hanem hogy egyúttal új szomszédjaikat is egyre támadják. Közvetve azon olasz és német feudális urak voltak leg­jobb szövetségeseik, kik apjuk után örökölvén méltóságukat s a vele járó feudumot, — egymás közt viseltek apró háborúkat, külnépek ellen való küzdelmeiben magukra hagyván fejedelmei­ket, kik nekik az eddigieknél már alig adhattak többet. A feudális birtokok Nyugat-Európában, de különösen a i sndszer hazájában, Erancziaországban, épen a IX. század máso­dik felében kezdtek örökösökké válni. Kevés úriember tartotta már magát boldognak, ha csak allodiumát, a »paterna rura«-t szánthatta ökreivel. A mint egyéniségét s vele szabadságát imént

Next

/
Oldalképek
Tartalom