Századok – 1889

Értekezések - THALY KÁLMÁN: Rodostó és a bujdosók sírjai - I. közl. 457

RODOSTÓ ÉS A BUJDOSÓK SÍRJAI. T ö v 1 éne] m i "k u t a t á s o le a Ii e I y s z i n é. n. — ELSŐ KÖZLEMÉNY. Rodostó! Mennyi honszerelem, mennyi tört remény, mennyi bánatos emlék, mennyi szent kegyelet van e névhez fűzve, százhetven év óta! Bujdosók tanyája, martyrok temetője. A délkeleti szellő sokáig hordott onnan bús sóhajtásokat az elárvúlt, távol hazába ; s mikor a sóhajtások örökre elnémúlának, s a hontalan bujdosók könycseppjeit az angyalok fölszedték, és ők »előbb látták meg a mennyországot, mint Magyarországot« : akkor a honfiúi kegyelet titkon borongva szállt a törhetetlen elvhűség ama dicső vértanúinak sírhantjaihoz, — áldván emiéköket s tőlök tanúiván honszerelmet nehéz időkben, súlyos megpróbáltatások éveiben. Messze benyúlt ezen bús emlékezet századunkba; még a honszerelem lánglelkű dalnokai: Kölcsey, Vörösmarty is, a magyar jellem hanyatlásának szomorú időszakában a rodostói sírok felé fordítják bánatos szemeiket, mint a bölcsek a napkeleti csillagra ; s itthonn vigasztalást nem lelve, a Propontis partjainak dicsőűltjeit idézik fel mintaképekűl, nékik panaszolják el nemzetök romlását: »Rákóczink, hajh ! Bercsényink, hajh ! Magyartok gyászban ül.« Sőt még később, az ötvenes évek sötét korszakában is, oda révedez a búsongó költő, Lévay képzelme, — »tenger mormogásában, futó szél zúgásában« keresvén Rákóczinak nagy lelkét Rodostó partjain. SZÁZADOK. 1889. VI. FÜZET. 30