Századok – 1889

Könyvismertetések és bírálatok - HODINKA ANTAL: Glasnik szerk. Hörmann 250

2r,a TÖRTÉNETI IRODALOM. festői, a világvárosokban híres és látogatott műtermeket nyitnak, műveiket pedig a vevők aranynyal mérik fel, és mindezekért kényszerűinek magukat expatriálni, mivel itthon nincs művészetöknek tér, nem kapnak foglalkozást, melyet a tudatlanság még akkor is megtagad tőlük, ha volna már rá mód és alkalom.« (286 -87.11.) »Ez elfogultság megrovása, a bizalmatlanság teljes indokolatlanságának ez élénk feltűntetése, s a kezdés, munkához látás, nemzeti művészetünk megalapítására lelkesítő eme fejtegetések után, mint a nagy gróf Széchenyi tette egykor, e keserűen gúnyos felkiáltással végezte beszédét: De ki tudja legyőzni a magyar közönyt?! (292.' 1.) A harmadik beszédben főleg a magyar festőművészet rendkívüli haladását hozta fel, a mi az Árpád- és vegyesházi királyaink, sőt Mátyás, a nagy magyar király korabeli monostorok, basilikák és dómok szent építészete műfokával kiállja az egybehasonlítást. »Nekünk — úgymond az elnöki beszéd — volt már művészeti multunk, e művészetnek vannak nagy emlékei, iratainkban fölelevenítettük azokat, most minden alkalommal hangsúlyozzuk, hogy kimutassuk, miként fűződtek régi művészetünk szálai nemzeti multunkon keresztül, és hogy jelezzük, mikép lehet és kell nemzeti műéletünk traditióinak és emlékeinek megszakadt szálaihoz fűznünk újabb műfejlődésünket. Nem vagyunk e téren is maiak. Tegnapunk és multunk lévén, kell, hogy holnapunk és jövőnk legyen. Csak e tudat, a nemzeti műtraditiók ez ismerete képezheti a nemzeti művészet iskolájának és műgyakorlatának erős alapját. E nélkül lehetnek nemzetünk fiai is kivételesen talán világhírű művészek, internationalis nagyságok, de nem lehet nemzeti műfejlődés s valódi nemzeti műiskola és műgyakorlat. Mai művészetünk pedig már elérte a nagykorúságot, követelheti a rámaradt nemzeti örökséget; mert csak az öntudatos nemzeti művészet adhatja meg neki a valódi termő talajt, melyben meggyökerezhet, a forrást, melyből életet, üdülést és lelkesedést meríthet a művész, és adhat a nemzetnek.« (296—297. 11.) További fejtegetései során az elnök hazai művészetünk mellett emel védő szót. »Fájdalmas az — mondja — hogy a míg Magyarország minden idegen, ügyefogyott sehonnai előtt, mint a jó kenyér hazája ismeretes, hol a munka mindenkit bőven eltart, sőt vagyonossá tesz, addig a nemzet művészi tehetségeinek csak szűken jut a magyar kenyér bőségéből. Pedig a nemzeti magasabb érzületnek egyik legfelségesebb nyilvánulása, legerősb kifejezése a művészet. Ennek kellő felismerése nem engedheti meg, hogy a nemzet nagy művészei kénytelenek legyenek világszerte ha,ran-