Századok – 1885

I. Értekezések - DÉCSÉNYI GYULA: Thököly Imre és Wesselényi Pál mint vetélytársak - II. közl.

TÖRTÉNETI IRODALOM. 615 százan, Borbély István gyalogbadnagy vezérlete alatt lesbe állanak, s elhatározzák, hogy vezérüket kiragadják az ellenfél kezei közül. S midőn Thököly másnap a foglyot útnak indítja Somlyó felé, a gyanútlanúl haladó kis csapatot megtámadják, szétverik, s Wesselényinek visszaadják szabadságát. Thököly boszúsággal értesül a váratlan fordúlatról, de aggodalomra nincs oka. A rövid időt, mely vetélytársa elfogatása s megszabadítása közt lefolyt, okosan használta fel, hűségre esketve a vezér nélkül maradt mezei hadak nagyobb részét. Legfölebb önérzetét sérthette a kudarcz, s ép azért elhatározta, Wesselényit a lehető legrövidebb idő alatt mindenáron megkerítni, »becsületében járván már«, mint Telekinek írja, »neki is a dolog.« Wesselényi tehát szabadságát visszanyerte ugyan, de nem előbbi erejét. Meggyőződve a rombolásról, melyet Thököly pártjában rövid fogsága alatt véghez vitt. látta, hogy jelen helyzetben ideig-óráig is alig tarthatja magát. Arról is meg kellett győződnie, hogy vetélytársa nem tartózkodik, ha kell, erőszakhoz nyúlni vele szemben. Makacssága egy pillanatra megtörik a helyzet kétségbeejtő voltán. Késznek nyilatkozik elhagyni a hadakat, s visszatérni Erdélybe, lia a fejedelem kegyelme biztosítva van számára. De megbánása csak egy perczig tartott, a következő pillanatban, midőn egyik mezei tiszt háromszáz embert visz zászlója alá, újból fellobog reményeinek már-már kialvó lángja, Fennhéjázó hangon izeni Thökölynek, hogy nincs szüksége a grátiára, s az Érmellékre indúl pártja újjászervezésére. Thököly sem egyik, sem másik nyilatkozatra mit sem ad. Nem sokat teketóriázik, hanem megindúl, hogy újból kézrekerítse a javíthatatlant. A két vezér között formális hajtóvadászat veszi kezdetét. Wesselényi nyakába veszi nagy Bihar vármegyét, Thököly mindenütt nyomában, s így kergetőznek egy pár napon keresztül, míg végre Thököly kifáradva, Szentimre alatt tábort üt, hagyva tovább futni ellenfelét, ki meg sem állott, míg a nagy Rézerdőt nem tudta közte és üldözője között. Ez a nagy futamodás nem vált hasznára Wesselényinek. Serege szemlátomást kisebbedett; minden állomásnál elmaradt egy-egy csapat, úgy, hogy mire a Béz túlsó oldalára ért, alig volt számba vehető erő körülötte. Ezek is épen csakhogy ott nem hagyták őt ; különben a bizalom oly gyenge lábon állott közöttük, hogy 60 katonát rendeltek vezérük őrizetére, nehogy a faképnél hagyja őket. »Ha már ennyire ment a dolog« mondák, »ha veszni kell, vesszenek együtt, ha kegyelmet nyer, nyerjenek együtt.« Így bolyongtak együtt fel- és alá minden határozott czél