Századok – 1883

III. Állandó rovatok - Történeti irodalom - I.

72 történeti irodaî.om. Diplomatics XXII. 639. 640. lapjain pedig nem 1297-iki, lianem 1299-iki oklevelekben fordûl elő ismét, mint nádor Cbák Máté : ellenben az 1298. Fejér VI. 2. 166. 1. idézett, okmányban még csak mint magister agazonum említtetik. Hasonló felületességgel jár el szerző annak bebizonyításában, bogy egyidőben több vajda is volt, mi szintén tudvalevő, régi dolog, új csak a mit szerző belőle következtet, bogy az egyik vajda, »mit ziemlicher Gewissheit in Transilvanien, ein anderer in der Marmaros, ein dritter... wenigstens Zeitweise jenseits der Theiss, wo ja den Palatinen ein Voivode folgte, gesucht werden kann.« (127. 1.) Idézi, Fejért, У. 3. 434., hogy Loránd és László egyidőben vajdák, holott László, az oklevél világos szava szerint, csak alvajda. Ismét együtt találja őket, a Fejér VI. 1. 117. 152. 163. lapon levő okmányok szerint 1291-ben, melyekben Loránd IV. Idus Mártii (mart. 12.) et VI. idus Juli, (Jul. 10.) László pedig sabbato proximo post octavam, b. Jacobi apostoli, (aug. 4.) fordúl elő mint Erdély vajdája, tehát épen nem egyidőben. 1301-re nézve ez egyidejűség bebizonyítására két oklevelet idéz (Fejér VI. 2. 322. és 326. 1.), melyek szerint Roland : tertio die octavarum epiphanie tehát januárban, László pedig sexta feria proxima post festum Lucae evangelistae, tehát octóberben szerepel mint vajda, s ez utóbbira nézve mint külön oklevelet idézi még Fejér VIII. 1. 75. lapján levőt, anélkül, hogy észrevenné, hogy az szórúl-szóra az, melyet korábban mint a (VI. 2. 322.) lapon megjelentet már idézett. Idézhetnénk még példákat Tamás és Dósa vajdák koráról, (127. 1. 59. jegyzet), de még csak e tárgyról azt említjük fel, hogy vajdát lát Nicolaus filius Vaiwodae-ben (VIII. 2. 77.) ki pedig nem egyéb, mint Vajdafi Miklós. Idézhetnők még az 1445. V. törvényczikket, melyben a zavarok alatt keletkezett várak lerontására az ország különböző részeibe kapitányok neveztettek, a miben szerző rendes »Verwaltung«-ját látja az »autonom Ländergruppoknak«, és föl tűnőnek találja, hogy a »Reichsverwesung« a Dráván túli részt egészen figyelmen kivűl hagyta : holott ugyan e kérdésben ugyancsak a drávántúli részekről a IV. törvényczikk igen részletes intézkedéseket tartalmaz — de talán már elég is volt. Leteszszük a könyvet, a melyben szerző a múltnak lapjait idézi fel a magyarok ellen, kik — előszava szerint — »derzeit im Besitze der Macht, die übrigen Nationalitäten unter dem Drucke des rücksichtslosesten Despotismus geknebelt halten.« Tehát: vádol a jelenért, fenyeget — bár leplezetten — a jövőre, a múltnak teljesen téves ь felfogásával. A jelenről nem vitatkozunk. A jövő Isten kezében van. A múlt azonban a miénk — magyaroké. Magyarország mindig magyar ország volt, s abban, az elnyomás némely múlékony