Századok – 1883
III. Állandó rovatok - Történeti irodalom - I.
71 történeti irodaî.om. zott. Csak lassanként foglalták el a nemzeti nyelvek az országok kormányzatában a latinnak belyét, legkésőbben nálunk, magyaroknál, kik az európai társadalomnak legifjabb tagjai voltunk, és Zrínyivel szólva, hírünket, dicsőségünket inkább »rettenetes szablyával, mint pennával« kerestük. Mind a mellett, ha forgatjuk a régi okleveleket, vizsgáljuk a latin nyelvet, melyen írattak, ott találjuk a tömérdek magyar megjelölést a határjáró levelekben, még oly vidékeken is, melyeken sohasem volt magyarajkíi lakosság : meggyőződhetünk, hogy a kik ez okleveleket írták, kik ezek alapján Ítéltek, kormányoztak, magyarok voltak, magyarûl gondolkoztak, és csak a nyelvnek fejletlenségén múlt, hogy diplomatikai polczra még nem emelkedett. Bekövetkezett azonban ez is, a XYI. században, még pedig épen ott, hol a magyar korona területén egyedül tudott egy bevándorolt, idegen nemzetiség, mint olyan, önálló politicai és államjogi szerepre vergődni : Erdélyországban. Hogy szint ez a török által megtizedelt anyaországban nem történt, annak oka az idegen ajkú és idegen szellemű uralkodóház volt, melylyel az érintkező kapcsot a latin nyelv képezé. ... De nem folytatom többé dióhajban, Magyarország nemzetiségi fejlődésének történetét, melyet az oláhok, tótok, horvátok új praetensióiknak történeti alapot keresve, a történelem ellenére más színben szeretnek feltüntetni ; mert Pic úr maga is megengedi, hogy a török kiűzése után a Habsburg-háznak aegise alatt Magyarország csakugyan Magyarországgá alakúit, és megszűnt lenni, a mi a mohácsi csatáig, sőt még a XVII. század végéig is volt: »Eine freie Foederation von eigenartigen und autonomen Nationalitäten.« (257.1.) I. Lipót, kire nem gondolhatunk anélkül, hogy a Cobbok és Ampringenek, a Kollonicsok és Carafa-k eszünkbe ne jussanak, volt tehát a fundator regni Hungáriáé, vagyis Magyariae. О és az utána következő század kormánya centralizálta Magyarországot. Tévedtünk, midőn a külső tünemények után ítélve azt hittük, hogy a bécsi kormányférfiakban mindig meg volt a nisus, tágítani a kapcsot Horvátországgal. Csak szellemi optikai csalódás : hogy perhorrescálták az Uniót Erdélylyel ; legyezgették a ráczok centrifugai törekvéseit ; nagy későn kapcsolták vissza a mai Slavoniát, a marosi és tiszai végeket és a míg lehetett, gátolták Mária Theréziának jóakaratát, mely a »Bánságot« Magyarországnak visszaadta, még azután is megtartván az ország legdélibb részeit, mint katonai végvidéket, kizárólag német kormányzat alatt. De még sokkal különösebb — nem akarom mondani : furcsább — eredményre jutunk, ha Pic úr kalauzolása mellett;, a mohácsi csatát megelőző kort vizsgáljuk, melyen, mint »régi dicsőségünk«-nek napjain, eddig oly örömest szoktunk volt elmerengni. Mert e korban — Pic úr szerint — SZÁZADOK. 1883. I. FÜZET. 5
