Századok – 1883

III. Állandó rovatok - Történeti irodalom - I.

64 történeti irodaî.om. mely geographiai fekvésénél fogva bizonyos önállóságra tévén szert, szervezetére nézve ugyan nem különbözött az ország többi magyar vidékeitől, de lakosságának nemzetisége következtében, bizonyos szláv színezetet nyert, melyet azonban csak a legújabb kornak eseményei neveltek igazán nagygyá, és az anyaországnak ellenségévé. A kereszténység megnyitotta Magyarországot a külföldnek, és bevándorlás által szaporítá az autochton, nem magyarajku lakosságot. A gyér, és háborúkban megfogyó népesség, a roppant mennyiségű, még míveletlen, de mivelhető föld : megbírta, sőt megkívánta az új jövevényeket. Jöttek is Magyarországba Szent-István óta a földnek minden tájáról, minden rendű és rangú emberek, hol egyenként, hol kisebb-nagyobb csapatokban, sőt seregekben ; de mind e bevándorlásoknál egy jellemző tüneménynyel találkozunk, melyet jól meg kell jegyeznünk, mert az mutatja meg legvilágosabban, mely nemzetiség volt az úr, mely nemzetiségnél volt a hatalom Magyarországon ? A német mesterember, kalmár vagy bányász, a tót halász, vadász vagy földműves, az oláh pásztor, ki nagyobbra nem vágyott, és megmaradt a maga szerény foglalkozásában, »alacsony voltában« : meg is tartotta — általában véve — nemzetiségét, sőt annak sajátságait a magakis, külön körében, abban, a mi nem emelkedett az ország közügyévé, igen gyakran érvényesíté is. A bevándorló urak, vitézek azonban, kik jöttek, hogy a közéletben szerepeljenek, már az első nemzedékben letették nemzetiségüket és beleolvadtak a magyarságba. A német Hunt és Paznan ivadékaiból lettek a szentgyörgyi grófok és Forgáchok. A svábországi Guttól származtak a Báthoryak, a cseh Bogát-Radván nemzetségből a Rákóczyak, az ősrégi horvát Subich nemzetségből a Zrínyiek, kik közül a legnagyobb és legnemesebb, Zrínyi Miklós, a költő, a »Schythiából kiszakadt őseit« emlegette. Hunyady János elei — nincs kétség benne — oláhok voltak : de már ő nem volt az, nem volt az sem teste, sem lelke, mint nem volt többé — hogy oly nemzetet idézzek, mely Pic László József úrnak, a jelen soraim élén idézett munka szerzőjének is imponál, — az orosz haditörténelem, tudományosság és költészetnek büszkeségei közül többé svéd : Szuvarov, tatár : Karamsin, német : Puskin, skót : Lermontov, Gogol pedig lengyel. S a magyar faj erejének, és hatalmának bizonyítéka az, mit rosszakaróink, kárörvendve, mintegy impotentia jeléül szeretnek feltüntetni: hogy magába tudta olvasztani a jövevényeknek legjavát. Napjainkban a közvélemény nehezen tud magának képzelni nemzeti uralmat a nemzeti nyelv nélkül : pedig az úgy volt Európa minden míveltebb országában, mely a nyugati egyházhoz tartó-