Századok – 1883

III. Állandó rovatok - Történeti irodalom - IV.

383 TÖRTÉNETI IRODALOM. állatok a fejletlenség, a beszédnélkűl valóság szomorú korszakában szétszórva, minden szervezkedés nélkül barangoltak a mocsárok, folyók partjain s nyáron az erdők árnyékában, télen, vagy viharos, esős időben a sziklák üregei s későbben a barlangokba von últak ; ezt a társadalom kezdetének írói nem fejtegetik — a természettudósokra bízzák s mi is csak a gondviselés bölcsességét bámuljuk, hogy oly szervezettel áldott meg, mely fejlődésre képes s melynek útján példáúl az aggteleki vagy diósgyőri barlangokból a budapesti palotákhoz vezette e föld egymásután jövő lakóit. Szerzőnk a beszéd kifejlődésénél kezdi ismertetni az ősembert. Midőn a vadaktól való félelem és a táplálék könnyebb niegszerezhetésének ösztöne bizonyos csoportosúlásokat idézett elő. Együtt laktak többen, együtt szedték a fa gyümölcsét s az emészthető gyökereket s a kiélt völgyek, oldalakról együtt húzódtak más helyre. A szaporodás csak úgy ment, mint az állatoknál. Innen a fejlődés második stadiumába minden bizonynyal a nemi ösztön vezette. A nő állapota, ifjúsága — mondjuk többé vagy kevésbbé kedves volta — okozhatta az első dulakodást, küzdést a férfiak között. S ha ez állapot rövid ideig tartó volt is, t. i. mig a felindulás lecsillapodott, elég volt arra, hogy kimutassa, melyik férfi a legerősebb s legügyesebb. Véleményem szerint a tűz élesztésének vagy is előállíthatása s feltalálásának módja összeesik az emberek csoportosúlásával. A tüzet magát nem kellett feltalálni, mert hisz az ég villáma akkor is meggyújtotta a fát, a harasztot, sőt a mocsár lég is lángra kelvén, meggyújtja a száraz nádat és harasztot s az ember észrevette, hogy a tűztől hevített gesztenye a szomszéd fán s a kolompér az elpörzsölt haraszt alatt jobb ízű, mint a nyers s képzelhető, milyen sivítást, rikácsolást vitt véghez a szűk tüdejű emberi faj, hogy a jobbhoz juthasson s az erősebb mint lökdöste szét a gyengébbeket. Bizonnyal sokáig tartott ez állapot, míg központ csak az égő tűz volt s a teljes nőközösség tartott. Csak azt nem tudom elképzelni, hogy miként érti író, amit az I. kötet 61. lapján így fejez ki: legősibb korból, melynek a beszéd kifejlése korszakát tekintem, a nőnem egye nj о g úság ot hozhatott át ; lealázása szolgaságra és rabságra, mely állapotban az alacsony mívelödésü népek igen nagy részénél találjuk, kifejlés ténye.« Miben állhatott akkor az egyenjogúság — ha csakugyan в, jog szót ez időből használhatjuk. Ha jó famászó volt s valami gyümölcsöt szedett, elvette az erősebb ; híves időben a napfényről, melegben az árnyékból ellökte az erősebb s ha másként nem boldogúlt, ütötte rugdosta, verte. A nő akkor is gyengébb volt s fájdalom -