Századok – 1880

Értekezések - PESTI FRIGYES: Szentkláray Jenő: Száz év Dél-Magyarország történetéből - II. 426

430 történeti irodalom. 432 privilégiumok értelmében, azért 1777. február 24-én lázadást támasztott, és a magistratus élete megmentése czéljából 200 katonáért volt kénytelen folyamodni Temesvárra. A komoly történet mellett olykor érdekes hagyományos vonások tűnnek fel, melyeket szerző a feledékenység tengeréből megmentett. Б sorok írója Szentkláray közlései által nem ritkán az arany gyermekkorba, a szülők boldogító körébe, a játékszobába, és első kedvtöltései igénytelenségeibe varázsoltatott vissza. Nem tudom hogy esett, hogy áldott emlékezetű jó anyám oly sokszor azon nézeten volt, hogy feltünőleg jó étvágyam vau. Ilyenkor aztán Hala-nak nevezett engem egész kedélyességgel. Ifjú koromban sokszor hallottam ez elnevezést, de még utóbb sem értettem azt. Szentkláray érdekes megfejtést nyújt, elbeszélvén (240 lap), hogy a kikindai kerületben Hala Ferencz nevű császári biztos szerepelt, ki az adóbehajtás körül tanúsított nagy szigora, vagy — miként mondták — telhetetlensége miatt elhiresedvén, a szerb nép Kikinda vidékén még ma is »Hala«-nak nevezi a mohón falókat és telhetetleneket. E közlés emlékeztet a badeni és pfalzi németek eljárására, kik a mészáros-kutyákat Melacnak nevezték el, mert Melac-nak hivták a franczia hadsereg egyik tábornokát, ki XIY. Lajos alatt a Rajnán áttörvén, a szomszéd szép német tartományokat kegyetlenül pusztítá. Különös, hogy Magyarországon sem ismeretlen a kutyák Melac neve, azon vidékeken, hol — mint Temesvár környékén — új német gyarmatosok utódjai laknak. Nincs kétség, hogy a német telepedők hazájukból hozták e hagyományt magukkal. A délmagyarországi részek benépesítése képezi Szentkláray munkájának egyik nagyi gonddal felkarolt részét, mely — úgy látszik, — a jelen félkötetben még nincs befejezve. Hézagos volna jelentésem, ha nem említeném, hogy szerző a töméntelen adatot és a sokszor vajmi kezelhetlen anyagot igen szép előadási alakba öntötte ; csak attól tartok, hogy az a törekvése, miszerint a tudományos igényeknek eleget tegyen, s egyszersmind élvezhető olvasmányt is nyújtson, őt kissé messzire vitte. Értem azt, hogy szerző nem akarta megfosztani a szakembereket némely mult századi közlések eredeti szövegeinek ismeretétől ; nemcsak felfogásának igazolására, hanem azon helyes beismerésben, hogy az akkori hol naiv és burleszk, hol áradozó és émelygős, vagy zopfos és falábon járó stilus bemutatásának megvan a maga különleges becse. Az ilyen melléknevezmények a fordításnál elvesznek. De midőn ez irányt számba vette, ki nem kerülhette, hogy a munka több helyen három nyelven (magyar,