Századok – 1878

P. Gy.: Fehérpataky László: A pannonhalmi apátság okl. ismertetés 738

TÜIÍTÉNETI IROÜAI.OM. 739 tos kérdése a magyar történettudománynak. Többnek, mint egy oklevélnek hitelességéről van szó. Mert ha valódi, nemcsak számos és megbizható adatot nyerünk Szent István uralkodásához, melyről oly keveset tudunk, hanem biztos alapunk lesz arra nézve is, hogy az Istvánnak tulajdonított többi okleveleknek valódisága felett is ítéletet mondhassunk. Ha valódi a pannonhalmi oklevél : akkor nem lehet alapos kifogást tenni, legalább a külalak szempontjából, a veszprémi, a pécsváradi, a zalavári 1019-iki, és bakonybéli oklevelek ellen sem, s legfeljebb egyes — későbbi leírók gondatlanságából vagy javítási, magyarázási viszketegéből származó — módosításokat vagy betoldásokat lehet bennük constatálni. Mily sok, és mily becses történeti vonatkozás van pedig ez oklevelekben, kivált a miveltségi, geograpkiai, egyházi viszonyokra vonatkozólag : azt mindenki tudja, ki azokat csak futólag is elolvasta. Nehéz tehát érteni— mi Büdingernél, kivált az 1858-iki Büdingernél természetes, -— hogy újabb iróink szinte örömmel hirdetik és vallják a pannonhalmi oklevélnek koholt voltát, s a kik Anonymusnak minden meséjét, mint valami szentírást elfogadják, elvetik ez oklevelet, anélkül, hogy véleményüket indokolnák. Ép így divatba kezd jönni napjainkban, a régi kornak nagy tekintélyét, Hartvikot kisebbíteni, még pedig azért, mert igen problematicus állításokkal összeegyeztetni nem lehet. A legszigorúbb kritika sem káros, sőt szükséges s a tudományosság nem vallja kárát, ha Anonymusnak kilencztized részét, a Marcus krónikának — Toldy elnevezését használom, bár benne teljesen megnyugodni nem tudok — egy harmadát is elvetjük, mit meg is kell tenni : de káros dolog, ba tájékozatlanságból, magukban véve még kétséges adatokból kiindúlva, vagy a jurare in verbum magistri elvénél fogva, magunk fogyasztjuk úgy is gyér kútfőink számát s ezt teszik a pannonhalmi oklevél megtámadói ; mert a tbeoria, hogy az oklevél hamis, de tartalma igaz, lehet ugyan kényelmes, de — ba többet akar mondani, mint azt, hogy a somogyi tizedet és némely birtokokat csakugyan Sz. István adta a kolostornak, mi a köztörténet szempontjából igen kevés — a lelkiismeretes írónak megnyugvást nem nyújthat, az oklevél ada' tait használhatókká nem teszi. A megtámadások, melyek ez oklevél valódisága ellen intéztettek, nem képezik tudományosságunk fénypontjait. E vád kevésbé illeti Benczúrt, a mult században, ki az oklevelet nem is látta, ki a diplomatikának sokkal fejletlenebb korában élt, mint a jelen, és a sokféle összehasonlítási alapul szolgáló diplomatariumokkal még nem rendelkezhetett. Minél jobban ismerjük a X. XI. század diplomatikáját, annál inkább oszlauak a nehézségek, melyeket a pannonhalmi oklevél ellen