Századok – 1878

Dr. CZOBOR BÉLA: Ipolyi: Beszterczebányai műemlékek ismertetése 432

438 TÖRTÉNETI IROD VLOM. tói eltérőleg, de mégis velők összhangzó műjelleggel a byzanti királyok öltönyében a merevség ama majestaticus gyengéd nemével, mely az erély, bátorság és fenkölt szellem megfelelő kinyomatát kölcsönzi az alaknak. A technikai kivitel Lápicz Antal nagy-czenki magyar szobrász érdeme. E gyámkövek illő helyreállításánál el nem mulaszthatták a kápolna hajdani polychrom-hatásának megfelelőleg színezni e szobrokat a rajtok még fönmaradt nyomok alapján. »A helyreállítás e színnyomokat, — így ír Ipolyi —• a hol rájok akadt, híven követte, míg a többiben a középkori kőszobor-polychromia szabályai és kezelése szerint járt el a színezésben és aranyzásban. Mit azért is itt külön és részletesebben megjegyzendőnek és kiemelendőnek véltünk, mert jelenleg a műtörténet-ismeretnek s az elveszett színérzéknek hiányában a magát műveltnek tartó tudatlan közönség semmin sem botránkozik meg jobban az ily általa nem értett és nem ízlelt restauratióknál, mint a kőszobrok polycliromikus befestésén. A színérzéket a pseudoclassicismus által már egészen elvesztett mai nemzedék csakis az egyhangú fehér, szürke vagy sötét színezést véli szépnek, nemesnek és Ízlésesnek. S a népnek máig a természetes élethez hívebb és azért erősebb színérzékét durva, műveletlen ízlésnek véli, vagy legfelebb tarka, úgynevezett rácz-szentfestésnek tartja az efélét. Mindebben középen áll itt is a helyes műérzék és művészet; melynek tanulmányozása megtanít arra, hogy a legkirívóbb színek is alkalmazhatók szépen és kellemesen, ha azok összhangzásban, a teljes színharmóniában használtatnak. Ennek hasonlóan oly nagy mestere volt a classicus, valamint a középkori nagy művészet, hogy erre nézve is még mindig hozzá kell járni iskolába forma- és színérzéket vesztett álmíveltségü közönségünknek.« A Sz.-Borbála kápolna kiváló ékességét és mübecscsel dicsekvő részletét a szárnyas-oltár (Eltigelaltar) szobrai, domborművei és festményei képezik. E nevezetes műemlékről a XX—XXV. fejezetekben értekezik szerző. Igen érdekes műtörténeti adalékok megfontolt alapossággal feldolgozását találjuk a mű ezen részében, mely a középkori szárnyas-oltárok műkeletkezésére élénk világot vet. Hazai műrégészetünk e tekintetben oly gazdag készlettel bír, minőt a műépítményekben dús külföld is méltán megirigyelhet. Első helyen állnak a kassai és lőcsei példányok, mely utóbbiak közül a fő oltár 58 láb magas remekmű. Utána a Bártfán levő tizenkét hasonnemű emlék érdemel kiváló figyelmet ; ezeket követik a szepesváraljai, kis-szebeni, szepes-szombati, mühlenbachi, héthársi, turáni, liptó-szt.-miklósi, szlécsi stb. szárnyas-oltárok, nem is említve a késmárki, néhrei, káposztásfalvai, palocsai, tölgyszéki,