Századok – 1876

IFJ. SZINNYEI JÓZSEF: A magyar történetirodalom 1711-1772. 396

396 A MAGYAR TÖRTÉN ET IROD AL OM 1711—1772 KÖZT. Azon időszaknak, melyet a »hanyatlás kora« névvel szokás jelölni, vannak egyes kiválóbb, örvendetesebb mozzanatai, melyeknél — mint a kifáradt utasnak az oázokon—jól esik időznie az irodalomtörténet-írónak. Ilyen oáz a pusztaságban — hogy képletesen szóljak, — a történet-irodalom, mely nemcsak hogy nem hanyatlott, hanem az előbbi korokhoz képest határozottan virágzónak mondható. A XVIII. század határköve a krónikairodalomnak, mely Spangár Andrással és Kovács Jánossal véget ért. Helyébe a memoire-írás lépett, melynek legjelesebb képviselői korszakunkban : Nagyajtai Cserei Mihály »Erdély historiájá«-val és Altorjai Apor Péter báró a »Metamorphosis Transylvaniae«-vel. E két kiváló alakon kívül teljes joggal sorolhatjuk jelesebb történetíróink közé Károly Sándort önéletrajzáért és Csatári Jánost, kiről mint hazánk teljes történetének megírójáról itt első helyen kell megemlékeznünk. Csatári János, debreczeni szenátor volt, s még Szászországban tanúltakor adott ki egy kisded munkát: »Magyarország históriájának rövid summája« czím alatt. (Halle, 1749.) Előszavában szokás szerint a »história tanulásának hasznairól« szólván, hálával emlékszik meg azokról, kik a hazánk történetét tárgyaló munkákat összeírták, s így a történetíró föladatát megkönnyítették ; és közülök többeket (mint Gryph, Schödel, Struw, Bucelinus, Czwittinger, Spangár, Rotarides) elő is sorol. Mindezeknél azonban — úgymond — teljes történeti műre nem akadt, azaz olyanra, mely hazánk földiratáról, régibb és újabb történetéről, kormányformája-, főhivatalai- és czímeréről értekeznék. Ily teljes történet írására határozta tehát el magát, s e czélból művét három részre osztá. Az elsőben hazánk különféle nevei, régi és saját