Századok – 1875

Rómer Flóris: Régi pecséteinkről s Drugeth János 1332 pecsétéről 54

TÁRCZA. 55 kill szolgáló könyveiket, azon réztáblákkal, melyek a művészet mai követelményeinek már épen meg nem felelnek. Evvel távolról sem akarjuk azt mondani, hogy nem találkoztak tudósok, kik ezen a mezőn érdemeket nem szereztek volna ; hogy nem merültek föl kérdések, melyekben a főváros szakembereit kihallgatták ugyan : de a kivitelt azért mégis hozzá nem értőkre bízták volna ; azt azonban mindenki be fogja vallani, hogy e két tanszak egy történelmével mindig kérkedő, őseire minduntalan hivatkozó nemzethez képest nagyon alárendelt szerepet játszik ; mi leginkább onnan magyarázható, hogy érdekes voltuk, elkerülhetlen ismeretük mégeddig nem éreztetett, vagy hogy a szakférfiak túlszerényse'ge azokat még előtérbe vonni röstellette. Pedig, ha ebben is, — mint mindenben szeretjük tenni, -— a külfölddel párhuzamba állítjuk ebbeli anyagunkat : némi önérzettel mondhatjuk azt, hogy régi czímereink és pecséteink nemcsak egyáltalán jobbak és érdekesebbek voltak a mostaniaknál ; hogy szabályszerű rajzaikban és színezésükben, valamint a magyarázó köriratokban a mintaadó külföldet követik : hanem hogy a művészi kivitelben is Európa akármely mívelt nemzetének hasonló készítményeivel vetélkednek, és a hazánkban virágzó lovagi szellemnek magasabb törekvéseiről tanúskodnak. — A ki a régi magyar pecséteket még töredékes állapotukban is összehasonlítja ama nagyon kezdetleges, minden stylszerü rajztól és kiviteltől messze eső metszvényekkel : az magának kellő fogalmat nem szerezhet azon remek ízlésről, pontos és biztos kivitelről, melyeket mintegy általános jellegül hozhatunk fel a magyar középkori pecséteknél. Ugyanezt kell állítanunk azon kevés régi czímerről is, melyet az idő vagy a sors mai napig számunkra fentartott ; azonban itt mintegy megelőzőleg említjük azt is, hogy a czímerfestésnél a színezés szabályai nem mindig híven tartattak meg, valaminthogy a rajzban is az eltéréseknek épen nagy fontosságot nem tulajdonítottak. Ezeket előrebocsájtva, örömmel ragadom meg az alkalmat, melyet ezen folyóirat buzgó szerkesztősége az által nyújt, hogy az általam a Történelmi Társulat 1873. nov. 6-iki ülésében bemutatott (1. Századok, 1873-iki évf. 640. 1.) jeles pecsétet másoltatta és mellékletül közli. El kell ismernünk, hogy kevés ősrégi család kérkedhetik oly érdekgerjesztő, némi részeiben még mai napon is lakható várral, melyet kár lenne hazai műemlékeink közül rommá hagyni süllyedni ; hogy ritka a hajadni erődítményhez tartozott egyház, mely sírjaiban, czímereiben