Századok – 1875

Beöthy Zsolt: Toldy magyar költészeti kézikönyvének ismertetése 710

714 KÖNYVISMERTETÉS. 714 mas epicus szárnyalásának köszöni. A Kisíaludyak elnémulása után még egy sereg epigon izzad a nagyobb eredetiek hatása alatt s azután egész közéletünket szeereplő személyeivel együtt ketté osztja az idő, mely társadalomban és politicában, életben és költészetben egyre hatalmasabb lépésekkel halad a forradalom felé. Midőn az új idők megteremtették új embereiket, nem voltak képesek átalakítani a múltnak sem politicai, sem irodalmi nagyságait, még azokat sem, a kik épen előkészítették őket, A politica világában Kossuth jut uraságra s Széchenyi hátrálni kénytelen ; a költészet ez új kor fényes ajándokaiúl Aranyt és Petőfit nyeri s Vörösmarty félrevonúl, csupán »Lear« fordítását végzi még be, a koronájáról lemondott öreg király történetét. Nem Toldy az egyetlen, ki — midőn a rohamos fejlődés az aranyat salakkal vegyest júttatja felszínre — szívesebben pihenteti szemeit a múlton, melynek mindenik képe az első benyomások éles körvonalaival s a tiszteletes régiség fényében tűnik eléje. ízlésének, mely a classicismus emlőin növekedett, időre volt szüksége, míg meg tudott békélni az új viszonyokkal, melyek között egyre kevesebb gondozásával találkozott a külső csínnak s a classicus külsőségek idején való félrevetése mellett a classicismus tiszta, nemes lényegét is nem egyszer látta könnyelmű és" értetlen ítéletek tárgyává téve. Ily körülmények közt foglalta el álláspontját. Igaz, eredeti nézeteiből nem volt képes kiforgatni sem az idő, mely gyors feledésbe merítette nem egy kedvenczét, kinek ő hosszú, tán épen örök életet jövendölt ; sem a világhír, mely sebes szárnyaira kapta azt a dalnokunkat, kivel ő tökéletesen megbarátkozni nem tudott soha. Mindez áll ; de azért igazságtalansággal vádolni Toldyt a legnagyobb méltánytalanság. ITj munkájának is nem egy tagja tanúskodik történetírói igyekezetéről, hogy a koroknak, melyek iránt elfogúltságot vetnek szemére, ne csak belásson szellemébe, ne csak irányait értse, hanem eredményeit is méltassa. Nemcsak fölveszi gyűjteményébe Petőfinek még egyik tehetségesebb epigonját is ; nemcsak azt hirdeti az általa új népies-nek nevezett iskola két legnagyobb képviselőjéről, hogy »Petőfi Sándor a lyrára a naiv erő és tüz, Arany János a naiv épósz nagyobb-kisebb formáira a művészi tökély bélyegét nyomta föl« ; hanem jelenünk költői irodalmáról is így