Századok – 1875

Beöthy Zsolt: Toldy magyar költészeti kézikönyvének ismertetése 710

KÖNYVISMERTETÉS. 7 1 5 nyilatkozik: »A forradalom után ismét föltámadt költészet, a political élet s a szabad gondolat föléledése és teljesb kifejlődése óta reactiv szűk köréből kibontakozva, az élet reál s a művészet eszményi követeléseinek mind szerencsésebb kiegyeztetésével, a világirodalom remekeinek mind nagyobb számban jeles átültetésével, s a nemzetnek tágüló világnézetével, eddigi korlátait inkább és inkább kiiljebb tolja ; s tartalomban és formában, lassan de biztosan, a kor, világ és művészet színvonala fölé emelkedik.« Mindenesetre találtunk a könyvben (mely különben az egyes írók criticájába csak elvétve bocsátkozik) inkább érintett, mint kifejtett nézeteket, melyek nem tanúskodnak föltétlen hódolatról a mai aesthetikai közvélemény előtt; de föntebbi megjegyzéseinket és idézeteinket is folytathatnók annak bizonyságára, miszerint Toldy lelkiismeretesen igyekszik megfelelni történetírói kötelességének, hogy : csakbeható vizsgálat útján szerzett meggyőződését hirdesse. Hogy pedig még eddig valamennyi irodalom-történetíró csak saját ízlése alapján szerezhetett nézeteket és meggyőződést s csak'ezek szerint dolgozhatott; nem szükséges bizonyitni. A ki másnak ízlését követi munkájában, az mesterember. A kik a Toldyétól különböző nézeten vannak, azoknak nem szemrehányogatás a dolguk, (aestheticai meggyőződéssel szemben ez több a nevetségesnél) hanem fejtsék ki a magok érveit is. A mi nézetünk is eltér nem egy kérdésben az övétől ; de isten őrizz, hogy vádaskodást kezdjünk ellene. Ott van mindjárt Kazinczy, kinek ő majdnem föltétlen bámúlója ; emléke oly szent előtte, hogy egyetlen szónyi kifogást is átall tenni irányában ; s mivel csakugyan tett csodát, hajlandó mindent csodának tartva, megcsodálni a mit írt. Költeményeiről az a véleményünk, hogy azok nem nagyobb szabásúlyrai tehetség termései. Itt-ott ad mélyebb hangot a közönségesnél, csöndes röptében olykor el-eltéved magasabb régiókba is, vannak csinos ötletei, (különösen epigrammjaibanés epistoláíban) gyöngéd érzése mindig elkíséri a Helikonra ; de épen nem jellemzi az a hevítő tűz, az érzelemeknek amaz erősebb hullámzása, az a fennen szárnyalás, vagy legalább az a megragadó bensőség, mely a minden időknek éneklő lyricusok sajátja. Költői lélek inkább, s elég nagy a nélkül is, hogy [épen költői nagyságra szüksége lenne. Munkásságának örökké élő emléke él mindnyájunk ajakán az