Századok – 1872

Lehoczky Tivadar: Babonaság s kuruzslás a XVII-ik században 649

'TÁRCZA. 653 jezsuitákról nem lehet kétségbe vonni : az valami, a helyzetből folyó szükségletnek követelménye, és e szükségletnek meg is felel. Az, beleillik-e terveinkbe e szükséglet ? természetesen nem változtathat semmit a dolgon, és nagy együgyűség kell már most ahhoz : bolondoknak vagy gazoknak mondani történelmi személyeket, csak azért, mert czélokért küzdöttek, melyekre nekünk többé szükségünk nincs, melyeket mélyebb tanulmányozás nélkül már meg sem értünk. E felfogást, mely nem a priori megállapított elven, hanem a történeti tényekből vont inductión alapszik, ugyancsak a történelem eseményei úgy igazolják, mint az élet tüneményei a physiologiai törvényeket ; csakhogy természetesen, nem a pártiratok tajtékjában kell keresni a valót, s a jezsuitákról sem kell tiszta igazságnak elfogadni mindazt, a mit halálos elleneik mondtak róluk azért, hogy kiirtásukat indokolják, — valamint nem lehetne Haynau proclamatióit betüszerint venni arra nézve, mi volt az 1849-iki magyar forradalom ? Ha hírlapjaink szokása szerint mi is pártszempontból tekintenek szerző kis müvét: talán dicsérnők buzgalmát elvei mellett, mert pártoknál, bármi ellenségei legyenek is a jezsuitáknak, járja a soitdisant jezsuita elv : finis sanctificat media; de mi egyedül a történelmi igazságot, és a tudományt igyekezvén szem előtt tartani, — csak sajnálhatjuk, hogy tehetséges tagtársunk e kérdésben oly elmaradott, hogy ne mondjuk, naiv felfogásnak hódol, mely semmivel sem jobb, semmivel sem okosabb némely feudális vagy ultramontán ama rögeszméjénél, hogy a legújabb kornak nagyszerű forradalmi átalakulásait mind csak a szabadkőművesek vagy zsidók idézték elő „üzelmeikkel." P. Gy. — IgazoMSOmtíl. A „Századok" ez idei 494-dik lapján, nem is érdemelt méltánylás után, a szerkesztőség azon tanácsot adja az „Arehaeologiai Értesítő" új szerkesztőjének, hogy »nyomdokaimat kövesse, kivévén azt az egyet, hogy a nemzetünkre nézve fontosabb középkori régészettel aránylag többet foglalkozzék, mint az eddig történt, midőn az „Ar eh. Értesítő"-ben a barbár őskori és római régiségek a m agyar koriaknál sokkal inkább előtérbe állíttattak. Mi, magyar szempontból, folytatja a szerkesztő, különösen művelődéstörténetünkre való tekintettel, még a XVII-dik századot is, egész a szatmári békéig bevonnánk a régészeti szakkörébe. Reméljük, c nézetünkben, az érintett szemponttól kiindulva, otztozand Henszlmann is."