Századok – 1871

Wenczel Gusztáv: Marino-Sanuto Magyarországról 1496-1501-ben - 165

174 MARINO SANUTO MAGYARORSZ. 1496 — 1501-BEN. tartoznak, s ezen minőségben báró Hammer József által „Osmanische Geschichte" czimti munkájában jó sikerrel már fel is használtattak. A magyar történetírók figyelmébe szintazou szempontból ajánlhatók. E helyen általános felfogás szerint csak az akkori magyar államférfiaknak azon sajátságos ingadozó modorát akarom felemlíteni, melyhez képest hol a török császár ajánlatainak elfogadására és kivánatainak teljesítésére, hol ismét a nyugati fejedelmekkel a törökök ellen kötendő szövetségre mutatkoztak hajlandóknak. Ezen ingadozásban rendszert találnom nem sikerült, hacsak azt nem akarjuk hinni, hogy a magyarok a törökökben előbb már gyakran csalódván, most csupa óvatosságból minden barátságosabb közeledéstől és szívélyesebb őszinteségtől szántszándékosan tartózkodtak. Mert azon nézet, mintha • a budai udvar csak azért színlelt volna többször a törökökhöz nagyobb hajlamot, hogy a pápával és a nyugati hatalmasságokkal kötendő szövetség alkalmával kedvezőbb feltételeket nyerjen, a situatio komolyságának semmikép meg nem felel. Nem akarjuk tehát az akkori államférfiakat oly vészteljes rövidlátással és menthetlen könnyelműséggel vádolni. Mindamellett úgy látszik, hogy a törökök hatalmának jelentőségét kellőleg fel nem fogták, s hogy azon segítséget túlbecsülték, melyet a nyugattól vártak. S ezt hazánk kárával a következmények is bizonyították. Tagadhatatlan, hogy ha szemközt a török veszélylyel a Magyarország részéről alkalmazandó politikában kezdettől fogva több körültekintéssel járnak el, határozottabb tervet követnek, kellő időben több erélyt fejtenek ki, s általában nagyobb erőnek előállításáról, szervezéséről, és a körülményekhez képest összpontosíthatásáról gondoskodnak ; később az események oly kedvezőtlen fordulatot alig vettek, s talán a vészteljes katastrófa is elmaradt volna. Mindezeket azonban méltányosan csak úgy Ítélhetjük meg, ha egyszersmind azon csalékony részvétet is kellőleg szemügyre veszszük, melyet ekkor az egész nyugati keresztyénség Magyarország irányában tanúsított, s ez által a magyar államférfiakat azon hiszembe ringatta, mintha onnan csakugyan oly hatalmas segítséget fognának nyerni, melylyel a törököknek nemcsak sikeresen ellentállni, hanem talán a szent koronának már elvesztett