C. Tóth Norbert: A Magyar Királyság nádora. A nádori és helytartói intézmény története (1342–1562) - Századok Könyvek (Budapest, 2020)
4. Összegzés és kitekintés. A nádori és a helytartói intézmény a kora újkorban
A MAGYAR KIRÁLYSÁG NÁDORA 334 seken, az ott jelen lévők választották meg és a király nevezte ki – minden bizonnyal – szóban, ezt fejezhette ki a „creare” ige használata2 (is). (Az első nádori kinevezőlevelet – nem számítva az 1437. évi egyoldalú kinevezést – 1554-ben Nádasdi Tamás kapta.) A megválasztása után az újdonsült nádor, a többi bírói joghatósággal rendelkező személyhez hasonlóan, minden bizonnyal letette az ilyenkor szokásos, törvényben is előírt esküt.3 Végül pedig következhetett a procedúra záró cselekménye: mindennek a kihirdetése. A nádorok a fentebb leírtak ellenére, legalábbis okleveleik tanúsága szerint az egész középkoron át – az egyetlenegy 1342. évi esetet kivéve – tisztségük megszerzésének leírásakor mindig a királyi kinevezésre hivatkoztak.4 Tették ezt még azok is, akikről köztudott, hogy vagy olyan idő pontban kerültek a méltóságba, amikor nem volt királya az országnak, vagy minden kétséget kizáróan tudjuk róluk, hogy választás útján nyerték el hivatalukat. E helyzetet kavarta fel Zsigmond király élete végén hozott intézkedésével, amikor az elhunyt Pálóci Mátyus helyére prágai tartózkodása alatt a rendek kizárásával nevezte ki Hédervári Lőrincet a nádori méltóságba. E lépésének, amellyel az uralkodó „felrúgta” az eddigi gyakorlatot, szinte azonnal jelentős következménye lett: 1439-ben törvénybe (2. tc.) foglalták – minden bizonnyal a király akaratával egyezően – azt az évszázados szokást, hogy a nádort országgyűlésen kell választani és a király azután nevezi ki a méltóságba. A következő fontos változás a nádori intézmény történetében a Jagelló-kor végén következett be: a török állandó katonai nyomása alatt zajló rendi küzdelmek során mintegy fél évtizedre megkérdőjeleződött a nádori hivatal konszenzusos betöltésének ideája, illetve a nádori méltóság tekintélye (avagy későbbi szóhasználattal: a nádor „pártok felett álló”) szerepe. Az éppen felülkerekedő frakció saját akaratának megfelelő jelöltet kívánt a király utáni első világi méltóságban látni, ennek érdekében nem riadva 2 Amint az forrásokkal igazolhatóan Szapolyai István („creatus est ... in palatinum” Engel, J. Ch.: Geschichte 130.), Perényi Imre („in palatinum ... creatus est” DL 21279/2. p. 16.) és Bátori István (1526.: DL 63047., a szöveg kiadását lásd a Függelék 2.1. fejezetében) esetében is történt. 3 1435. évi 1. tc. (DRH 1301–1457. 261.), 1492. évi 33. tc. (DRMH 4. 18.), vö. DL 47097. (1515., a király felszólítja a bánt az eskü letételére). – Az egész „ügymenetet” kiválóan összefoglalja a korábban már idézett, Ferdinánd választott magyar király követeinek válasza az angol király részére (lásd a 3.4. fejezetet): a hivatal üresedése esetén a királynak országgyűlést kell összehívnia új nádor választására, és akit a többség választ, azt kell kineveznie, aki utána esküt köteles tenni hivatala megfelelő végzésére. 4 Lásd erre az 1.3.1. fejezetet!
