Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Fónagy Zoltán „Minden helynek megvan a maga ideje”. Ember és idő viszonya a 19. századi Magyarországon
FÓNAGY ZOLTÁN 88 Hasonló „nevelő” szerepet töltöttek be a menetrendhez kötött közlekedési eszközök, mindenekelőtt a vasutak. A harmadik terep, ahol az óra hatalmának elfogadtatása zajlott, a munka modern világa volt. A gyáripar széles tömegeket szoktatott hozzá, hogy mindennap, ugyanabban az időpontban meg kell jelenni a munkahelyen. Az újfajta időfegyelem tárgyi jelképe itt a blokkolóóra lett. Ugyanez érvényes a mind szélesebb társadalmi réteggé váló hivatalnokok és értelmiségiek munkájára is. A modern társadalom és technika által megkövetelt pontosság elsajátítása hosszú folyamatnak ígérkezett. A két időszemlélet találkozását érzékletesen ábrázolták a harmincas évek elején az újságok pesti életképei: a hajnali ötkor induló bécsi gőzhajóra hat-hét óra körül érkező balkáni kereskedők értetlenkedve tudakolják a Duna-parton, hogyan mehetett el nélkülük a hajó, hiszen jegyük van rá? Az első újságkarikatúrák is hajóról, vonatról elkésőket ábrázoltak.24 Az óra a 18. és 19. század közepe között már a parasztság körében is terjedőben volt. Tessedik Sámuel szerint Szarvason 1740-ben vették az első két faliórát. „Vajon ma mennyi ilyen lehet? ” – kérdezi 1805-ben. A megfogalmazás azt sejteti, hogy sok, de igazán tömeges mégsem lehetett 24 A Társalkodó 1832-es évfolyamában a Fővárosi újdonságok rovatban több ilyen életkép olvasható. Blokkoló munkások a századfordulón Németországban
