Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Fónagy Zoltán „Minden helynek megvan a maga ideje”. Ember és idő viszonya a 19. századi Magyarországon
FÓNAGY ZOLTÁN 86 megállapítására szolgált. Az idő, illetve az életkor egzaktabb számontartására való törekvést jelzi, hogy ekkortól (elvben) a törvényhatóságok levéltárában el kellett helyezni az egyházi anyakönyvek másolatát.19 Az óra térfoglalásának kezdetei A modern gazdasági funkciókat betöltő polgár, az árutermelésbe bekapcsolódott birtokos nemes és paraszt életében növekvő szerepet játszott az idő. Őket már nagyobb mozgékonyság jellemezte, határozott céllal és időbeosztással utaztak például vásárra, utazás közben nem engedhették meg maguknak, hogy napokig időzzenek a vendégeskedés kedvéért. „Az idő pénz” felfogás terjedésével megnőtt a gyorsabb közlekedési eszközök iránti igény, szaporodtak a gyorskocsi-vállalkozások. Kialakulóban volt tehát egy réteg, amely már komolyabb anyagi áldozatot is vállalt az egy-két napos időnyereségért. A minél nagyobb sebesség, a távolság és az idő legyőzése öncélként is megjelent az arisztokrata fogatok versengésében. Az „aranyifjak” már egészen 20. századi módon hajszolták a rekordokat. Sándor Móric gróf például Pozsonyból Bécsbe 2 óra 40 perc alatt, Bécsből Budára 31 óra alatt hajtott azonos lovakkal. Széchenyit és Wesselényit is magával ragadta időnként az idő ilyetén legyőzésének vágya, amelynek más értelme még nem volt, mint egy fogadás tétje.20 Az 1814-ben született Pulszky Ferenc emlékiratában jól érzékelhető a kétféle időfelfogás egymásmellettisége. Apja életrendje monoton rendszerességével még ugyanazt az időtlenséget, mozdulatlanságot sugallta, mint erdélyi táblabíró kortársáé. De róla, az eperjesi (városlakó), tanult nemesről fia már azt is feljegyzésre méltónak találta, hogy „órára kelt fel”, s ah hoz igazította napirendjét is. A vacsora például mindig este 8 órakor kezdődött, az ezen való pontos megjelenését apja felnőtt fiatalember korában is elvárta: „midőn már felnőttem, sőt megyei hivatalban voltam, [...] még ha társaságban voltam is, nyolckor hazajöttem, de kilenckor, midőn atyám lefeküdt, ismét visszamentem társaimhoz”. A gazdálkodással összefüggő teendők persze változatlanul a természethez igazodtak: például a tavaszi 19 Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest, 1981. 110–111. 20 Siklóssy László: A magyar sport története. Budapest, 1927.
