Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Gyáni Gábor A történés ideje – a történész ideje
GYÁNI GÁBOR 12 követni, hiszen a történések ezúttal nem az idő folytonos múlásának meg felelő ütemben mozdulnak, nincs tehát lineáris logika a dolgok itteni változásában. A longue durée pedig kifejezetten meg is akasztja a történelmi időnek az ember által oly megszokott múlását, még ha nem is függeszti fel teljes egészében. Az időbeli léptékek vázolt differenciálódása igen komoly probléma elé állítja napjainkban a történetírást. A temporalitás eddig taglalt kérdése a történészi időhasználatra vonatkozott, és ezért teljesen figyelmen kívül hagyta az emberi időtudat saját történetiségét. Az utóbbi arra vonatkozik, hogy az időérzékelés, az idő folyásának a számontartása, az ennek megfelelő történelmi tapasztalatok maguk is folyton változnak (változtak) az idők során, sőt olykor lényegi átalakulásokon mentek keresztül. Egy ilyen döntő, a 18. század második felére datálható változást lát bekövetkezni Reinhart Koselleck az európai időtudatban, ami szerinte azzal járt, hogy a folytonosan és monoton módon ismétlődő idő középkori képzete átadta helyét a szüntelen változásokat generáló idő fogalmának. Ez az új időfogalom a múltat, a jelent és a jövőt egymástól eltérő entitásokként kezdte el tudatosítani. A szóban forgó váltás egyúttal a modern történetírás előfeltétele is, hiszen egy olyan történeti tudat nyilvánul meg benne, amely éles különbséget feltételez a múlt, a jelen és a jövő között, miközben egymásra vonatkoztatja ezen immár különállóként elgondolt időtartamokat (a bennük foglalt történéseket). Ez a kognitív feltétele annak, hogy a múltról mint történelemről egyáltalán beszélni lehessen, egy olyan múltról tehát, amely befejezettségével a zártság, a lezártság (a magába zártság, lásd a historizmus ezzel kapcsolatos fogalomalkotását) érzetét kelti a múlt jövőjének a jelenében élők számára. Ennélfogva már bizton szólhatunk arról a jelenről is, amely holnap már maga is múlt (ha nem is alakul át azon nyomban történelemmé), egyúttal pedig a jövő kedvében jár, mert mindig előkészíti az utána következőt. Emeljünk ki ebből a kérdéskomplexumból egyetlen dolgot: a múltban élt emberek időtudatának a kérdését. Ha komolyan vesszük azt a Koselleck által elméletileg, a gyakorló történészek által a mentalitástörténet keretében empirikusan is bizonyított tételt, hogy másként folyt az idő az emberek fejében a középkorban, mint ahogy a 19–21. században folyik, akkor újfent a nem éppen homogén történelmi idő fogalmához érkezünk vissza. Hátratekintve könnyen gondolhatunk úgy a történelmi múltra, mintha a jelen visszamenőleges meghosszabbítása lenne egy végeérhetetlen időskála mentén haladva; ezzel azonban erőszakot teszünk a múlt saját emberi világán. A múltnak a jelentől való mérhetetlen távolságát nem
