Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Gyáni Gábor A történés ideje – a történész ideje
A TÖRTÉNÉS IDEJE – A TÖRTÉNÉSZ IDEJE 13 csupán és talán főként nem is a közben eltelt idő tényleges hossza, de sokkal inkább az a változás fejezi ki, amely azóta egyebek közt az emberi időtapasztalat, a szubjektív temporalitás terén bekövetkezett. Erről a kérdésről nem szeretnék azonban itt hosszabban szólni, mert a jelen kötet több tanulmányában sok szó esik majd róla konkrétan, az egyes történelmi korok vonatkozásában. Utolsó témaként hadd térjek még ki arra a problémára is, hogy miként fest a történeti elbeszélés saját ideje, mi valójában a történészi előadásmód különidejűsége? Nem merőben új az a felismerés, mely szerint a történelemről szóló tetszőleges történészi beszámoló nem a történelem objektív idejének megfelelően ábrázolja a referált múltat. Abban nincs közöttük lényegi különbség, hogy amikor a történész lineáris rendben előrehaladva adja elő a maga történetét, azaz követi a kronológiai időtáblát, ezzel igazodik a valós William Hogarth utolsó, komor hangulatú művén az emberi kultúra eredményeit végleg maga alá gyűri az Idő. Rézmetszet 1764-ből