Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)

Frisnyák Zsuzsa Időzavarban: a vasút és a helyi idő

FRISNYÁK ZSUZSA 128 Joggal feltételezhetjük, hogy a vasúti órák napi összeigazítása azt eredményezte, hogy a vasút ütemes működése egyre jobban hasonlított mai tapasztalatainkhoz. Valójában az alkalmazotti hanyagság és az óra­szerkezetek silánysága miatt a vasúti órák között mindig voltak kisebb, néhány perces eltérések. Az ebből fakadó helyzeteket 1890 után, de külö­nösen a 20. század elejétől a rohamosan emelkedő vasúti forgalom miatt egyre nehezebb és egyre drágább volt megoldani. Nem véletlen, hogy ek­kor terjedtek el azok a térközbiztosító berendezések, amelyek a sűrűbb vonatforgalmat is biztonságossá tették. Az egyes vonalak időbeli kihasz­náltságának értelmezésére ekkor vezették be a grafikus menetrendeket. A grafikus menetrendek nem az utazóközönségnek szóltak, nem az állomá­sok tisztjeinek, hanem a vasútvonalak működéséért felelős igazgatóságok munkáját segítették. A vonatok egymással összehangolt mozgását ábrá­zolták az idő és a tér függvényében. A zónaidő Az 1880-as évektől egyre fontosabb szerepet játszó vasúti közlekedést, az országok közötti személy- és áruszállítást egyre jobban akadályozta a vasúti idők különfélesége. 1878-ban a kanadai Pacific vasút főmérnöke javasolta, hogy a vasúti közlekedés megkönnyítése céljából osszák fel a földet huszonnégy időzónára. Az ötlettel világszerte több kongresszus és tudományos társaság foglalkozott, de a megvalósítás módjában nem tud­tak megegyezni. 1883-ban az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadá-A Déli Vasút Nagykanizsa–Barcs közötti vonalának grafikus menetrendje 1912-ből

Next

/
Oldalképek
Tartalom