Szatmármegyei Közlöny, 1916 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1916-01-09 / 2. szám
I Magykárolyt 1916. január 9. ______________________2. szám. XL II, évfolyam* KÖZLÖNY POLITIKAI LAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: oioo NAGYKÁROLYBAN, Jókay-utca 2. szám oooo Telefon 56. szám —— —........ FŐ SZER*EÜZTŐ: OR. A NTAi. ISTVÁS SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : PÁSKÁD / JÁNOS FÖMUNKATÁRS oooo MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP oooo ELŐnre«é6J ÁRAK: Egy évre helyben házhoz hordva 5 K, vidékre postán küldve 8 K. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. o „Nyilttér“ sora 60 fillér. • » 2lnnepeü után> Elmúlt karácsony, elmúlt az ujeszten- dőnek is egy egész hete. Vegyük számba mit kaptunk knsztkindlinek és mit uj esztendei ajándéknak. Boldog gyermekek ! mennyi öröm, milyen vidámsággal volt tele a ti ünneplésetek. A kerek arcú baba, a kard, puska, az édességek megjöttek most is mint máskor, meghozták nektek a gyönyörűséget. Sőt már sutba is kerültek, az édességek pedig elíogytak, és ti már másutt keresitek a boldogságot, mint a méhek repültök egyik virágról a másikra. Boldogok vagytok, hogy nem látjátok, mit hoztak nekünk az ünnepek. A karácsonyi ünnepekre kaptuk ahirt, hogy nem is nagyon messze országunk határától orosz ellenségeink elkeseredett és szívós támadásba kezdtek csapataink ellen, kiknek hivatása azon a vonalon tel tartóztatni akármilyen, akármennyi ellenséget s puskacsöböl zúgni a tűiébe, hogy »ne tovább«! A mi katonáink helyt állottak eddig s szent bizalommal vagyunk eltelve, hogy helyt fognak állani a jövőben is, ha a pokol összes ördögeivel kell is harcba száll- niok. Ha az ünnepek alatt mégis homorúbb gondok szálltak lejünkre, ennek oka csak katonáinkxiránt érzett szerető aggodalmainkban keresendő, kik ünneplés helyett fáradva, szenvedve áldozták vérüket a küzdelemben s bizonyára aratott soraikban a halál is, mert az ő harcaik vér és élet áldozattal járnak. Ez a tudat vette el a színét .a mi ünneplésünknek. Az uj évre pedig ismét felkerült egy lepedönyi plakát utca sarkainkra, mely hosszan, sokat beszél búzáról, lisztről, a kenyérnek grammokban kiszabott adagolásáról, szigorú büntetésekről. Nem tehetünk róla, összefacsarodő szívvel olvastuk ismét és ismét a sok hivatalos kioktató mondatokat. Olvastuk és Isten látja lelkünket nem értettük. Látjuk, tudjuk, hagy termett sok és jó búzánk, mert embeffeletti erővel dolgoztunk, hogy legyen bőfen nekünk is, jusson másnak is. A legilletékesebb helyről hallottuk, hogy van elégj ne féljünk, lesz ke nyerünk bőven. Körminy rendeletre szereztük meg az évre valót kiadagolva felsőbb kívánság szerint jes megnyugodtunk. S azóta ismételten bejelentésről, rekvirá- lásról, elkobzásról, bírságról, elzárásról kellett rendeleteket, plakátokat kiadni. Mi dolgozunk, fáradunk, áldozunk a jótékonyság számnélküii mezején, minden tettünk és minden gondolatunk a haza üdvét szolgálja, szívesen nélkülözünk, elszenvedjük a drágaság minden inquisitioját, de sírva fakadni készek vagyunk, ha kenyérrendeletről hallunk, vagy olvasunk, mert ezt nem értjük és az sértetlenek kétség- beesésével kérdezzükt miért? Mondják meg nekünk miért ? talán megnyugszunk, de igy csak a lelkünket keserítő fájdalommal vagyunk eltelve. Olvassuk a íöldkir yok és bank,fej-c . delmek veszekedéseit, ebből nem értjük meg. Olvassuk a spekulánsok, uzsorások nyomorult hadának gonosz üzelmeit liszttel és minden élelmiszerrel, csikorgatjuk a fogunkat, s irigykedve gondolunk katonáinkra, mert nekik van ellenségeik ellen ágyujok, puskájuk és gépfegyverük, mi pedig egyetlen fedezékünket, a mindennapi kenyeret sem tudjuk megvédeni, de még ebből sem értjük meg. Azt tudjuk, hogy búzánk termett, azt megmondták nekün k, láttuk s tudjuk magunk is, igy tehát feltevésünk szerint vagy bűn, vagy oktalanság lehet csupán az amiért aspirin vagy kina módjára kell grammonkint adagolni kenyerünket. De a munkában kiéhezett ember nem tud gramm szerint enni kenyeret, ha tovább is dolgozni akar; mint ahogy kell dolgoznia a maga, de most különösen a haza érdekében is. Egy szem búza, egy morzsa liszt sem kell, amire nincs szükségünk, de a mindennapit a munkásnak meg kell adni, ezt késő, magyarázó, esdeklő szóval meg kell mondani. Akinek a mindennapinál bármilyen kicsivel többje van keze között: büntessék meg, aki eldugja, aki spekulál: törjék kerékbe, akasszák fel, de ne bántsuk, ne háborgassuk a munkást kenyérrendeletekkel, melyeket nem ért meg s igy nem is tud sokszor megtartani sem. Bár ez lenne az utolsó rendelet, amely kenyeret adagol, s mely megkeserítette a mi uj évünket! A béke. Mély meghatottsággal olvastam XV. Benedek római pápának egy hírlapíró előtt tett következő mondását: »Mindent, megkíséreltem, ami lehetséges volt. Remélem, hogy a háborúnak rövidesen vége lesz, de az uj konfliktus bonyolultabbá tette a helyzetet, mert na- gyobbarányuvá tette a tragédiát. Attól félek, hogy Olaszország beavatkozása bizonytalan időre meghosszabbította a háborút ... A béke, amely úgy látszott, hogy közeledik, távolodni látszik . . .« A római pápa úgy látja,hogy a béke, mely után ő js vágyakozik, melynek létre- jöveteléért, mindent megkísérelt, nem közeledik, hanem távolodik. Lesújt ez a vélekedés ! Egy egész esztendővel azután Három bajtárs. Egy jó barátom könyvtárszobájában ültünk kényelmes karosszékekben, szivarozva, finom rajnai bort szürcsölgetve, miközben egy felkötött karú német tiszt a következő megható történetet mondta el háborús élményeiből : — A múlt ősszel történt Flandriában. Az angolok ellen harcoltunk és mondhatom forró napjaink voltak. Elkeseredett harcokat folytattunk a makacs, gyűlölt ellenséggel, aki nek acélos erejét azonban kénytelenek voltunk elismerni. Szép, enyhe, őszi napok voltak, amelyekkel borzalmas ellentétben állottak az ideges, izgatott, lerongyolódott csapatok, a füstölgő, lerombolt falvak és épületek. Szakaszunknál szolgált egy fiatal, bajor vadászhadnagy, akit mindnyájan nagyon szerettünk. Aranyos szivü, őszinte, vigkedélyü, mindig mosolygó fiú volt. Szerette a háborút és a veszedelemmel szemben bátorsága és katonai vitézsége még fokozódott. Arcza egyenletes vonásu, de szinte gyermekes, ragyogó kék szemei bizalommal tekintettek a világba. Azon boldog emberek közé tartozott, akik feltétlenül hiszik, hogy semmi bajuk sem es- hetik. Aki közelébe jutott, biztonságban érezhette magát és az összes szivek megnyúltak előtte. Kitűnő és szenvedélyes lövész volt. Legszívesebben feküdt olyan fedezékben, ahonnan a legnehezebb célpontok kínálkoztak, mert ezeket játszi biztonsággal találta. Volt egy Szepi nevű szolgája, aki egy percre sem vált meg tőle. Rajongásig bálványozta hadnagyát és mindent megtett érte, amit csak a szemeiből elleshetett. Megtöltötte fegyverét, bort és dohányt teremtett még a pokol fenekéről is és kitűnő kávét tudott készíteni. Szepi chimseei parasztim volt, nagy, hajas fejjel, hatalmas termettel és rendkívüli testi erővel. O is szerette a háborút, csak az az egy bosszantotta, hogy Flandriában nem ihatott bajor sört. A fiatal hadnagy és hűséges szolgája sokat beszélgettek hazájukról és Szepi már előre is örült, hogy háború után megmutathatja majd hadnagyának a chimseei tavat, Szepi üres óráiban szájhermonikával szórakoztatta környezetét, arneRet mesterien kezelt és hadnagya büszke volt szolgája zenei tehetségére. — Ha te muzsikálsz, Szepi, az ember egészen elfelejti, hogy a háború milyen borzalmasan véres dolog 1 ezt szokta mindig mondani. Egy napon a hadnagy csomagot adott át j szolgájának, amely éppen akkor érkezett meg a táboi'i postával. Szepi kíváncsian bontotta I fel a csomagot és mikor' meglátta a benne j levő csodaszép, nagy szájhermónikát, szemei tágra nyíltak és örömsugárzó arccal kérdezte: — Ezt nekem hozatta, hadnagy uram? — Természetesen. A hűséges szolga szemei mrgnedvesed- tek és hálásan nyújtotta gazdája felé kérges nagy tenyerét. Azután-szájához illesztette az értékes hangszert és olyan ügyesen játszott rajta, mintha egész életében gyakorolta volna — Ha egyszer buta golyó szivén talál, temetésemen ezen a harmonikán játszad majd el a búcsúztatómat, — mondta sejtelmes melancholiaval a kis hadnagy. Volt azonban még egy harmadik jó bajtársuk is: Káró a fekete uszkár. Flandriában néhány napig vesztegeltünk Thorhontban és a gazdátlan kutya addig settenkedett a fiatal hadnagy körül, amig az pártfogásába fogadta és gondozását Szepire bízta. Azóta elválaszthatatlanul hozzájuk tartozott. Éjjel ott feküdt a hadnagy ajtajának küszöbén és Szepin kívül senkit sem bocsátott se hozzá. Menetelés közben folyton követett bennünket. Az egész század becézgette, kényeztette. A szakasznak minden egyes emberét ismerte, de ha gazdája füttyentését meghallotta cserben hagyott mindenkit és mindent, gazdájához futott és hálásan simult meg lábainál. Mikor az ellenség elé indultunk, Karó a podgyász őrzésére hatra maradt. A kocsihoz kellett kötözni, különben utánunk szökött volna. Ilyenkor keservesen vonított és nem evett egy falatot sem, amig gazdája vissza nem tért Néhányszor az ,is megtörtént, hogy elszakította kötelékét és felkereste gazdáját a lövészárokban, a legnagyobb golyózápor közt_ Borzalmas napunk következett. A kis hadnagy Hollebeke falunál egy bokor mellett feküdt fedett állásban és onnan lövöldözött. Hűséges szolgája mellette röpítette a golyókat az ellenségre.
