Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)
1908-11-15 / 46. szám
SZATMARMEGYE1 KÖZLÖNY selő panaszos, vizsgáló és határozó bíróság egy személyben, hanem uűnden fegyelmi ügy független fegyelmi bíróság elbírálása elé utaltassák ; legalább két fokozat állapíttassák meg s a felebbezési jog ne korlátoztassék. A rendbirságolási jog, melv sok visszaélésre és alaptalan zaklatásokra ad alkalmat, eltörlendő. Ha azonban ezen óhajtásuk nem volna teljesíthető, engedtessék meg a rendbírság kiszabása ellen a felebbezési jog, birtokon belül, a fegyelmi bírósághoz. A felfüggesztést kimondó határozat ellen engedtessék meg, szintén birtokon belül, a felebbezési jog. A felfüggesztés tartamára a fizetés és személypótléknak fele, továbbá a természetbeni lakás vagy lakpénz élvezete biztosítandó; a felfüggesztés tartama alatt visszatartott fizetés, fölmentés esetén a tisztviselőnek, ha pedig időközben meghalna, a családjának megtérítendő. A fegyelmi eljárással kapcsolatos pénzkérdések eldöntése a polgári, illetőleg a közigazgatási bírósághoz utalandó. Hálásan ismerik el, hogy a belügyminiszter sorsuknak e részbeni mostohaságán kiadott rendeletéivel valamit segített, amennyiben a felfüggesztést korlátozta, azonban maga az a tény, hogy felebbvalóik a rendbírságok ostorát folyton ott csattogtatják fejük felett s hogy a fegyelmi hatóságot ma is a felebbvalók képezik, ma is változatlanul és kérlelhetetlenül fenn áll, — miért is kérik, hogy a fegyelmi hiróságok felállítása és ezzel a községi törvény VII. fejezetének módositása iránt mielőbb intézkedés tétessék. Addig is, amig a fegyelmi törvényük elkészül s abban függetlenül Ítélkező bíróság alá rendeltetnénék, kérik, miszerint hívja fel ,a rendbirságolási joggal felruházott hatóságokat, hogy ne használják e fegyvert oly túlságos keményen, amint azt napjainkban teszik. Az ország némely vidékén százakra megy az évenként egy-egy jegyzőre kiszabott rendbírságok összege, amelynek terhe alatt az agyonhajszolt jegyző kimerül, elveszti lába alól a talajt és ez esetben testileg-lelkileg összetörik. Községi törvényük megalkotóinak semmi esetre sem lehetett czélja, hogy a jegyzőt folytonos ostorcsapások kálváriájára állítsák, amelyet még elviselhetetlenebbé tegyenek újabb törvények, amelyekből sohasem hiányzik a rendbirságolási jognak a községi jegyzőkkel szemben való kimondása, mintha csak ez egy érzéketlen, romlott testület volna, amelyre minden hatóságot rá kell szabadítani. És ha már egyáltalán szabatnak ki rendbírságok : mily méltatlanság az, hogy azok jórésze, — mint pl. az 1894. évi XVI. t.-cz. 20. és 48. §-ai alapján kirótt rendbírságok — az államkincstárt illeti, ahelyett, hogy a jegyzők nyugdíjalapjának növelésére fordittatnék. A tisztviselői kinevezési rendszer. Országos egyesületük mindig a tisztviselői kinevezési rendszer hive volt. A választási rendszerben sohasem találtak biztosítékot arra nézve, hogy azzal a valódi tehetség érvényesüljön és az érdem jutalmaztassák és napjainkban épp úgy, mint a múltban: bőven látják a választási visszaélések jelenségeit. A jelenlegi kormányzat azonban feltétlenül a választási rendszer mellett döntvén, kénytelenek ők is e téren mozogni. A községi választási rendszer, különösen a jegyzőválasztás, a mai alakjában már tovább fenn nem tartható. A vesztegetések, a korteskedések minden kigondolható eszközei olyanannyira nevetségessé tették azt, hogjr benne már igazán rendszerré vált a kor- rupczió, amely a becsületes érvényesülésnek útját vágja és utat enged a pénz és a rokoni befolyásnak s a politikai érdemek jutalmazásának. Az a jegyző-jelölt, aki álláshoz akar jutni, kénytelen alávetni magát a falusi demagógia embereinek, mert különben egész életére segédjegyző marad, ami még ma is eléggé kellemetlen állapot. Ha a belügyminiszter magáévá tenné a jegyzőképzés általuk javasolt reformját s meg- döntené a válaszfalat a jegyző, a megyei és az állami tisztviselő között: akkor a választási rendszer fentartásával is lehetne biztosítani tisztességes állapotokat. Az 1904. évi XI. t.-cz megalkotója, Tisza István gróf a nála tisztelgő jegyzők küldöttsége előtt kijelentette, hogy az említett törvényben lefektetett fizetésrendezés csak kezdete a j e g y- zők anyagi helyzetén való javításnak. Ha azonban ő ezt a kijelentést nem is teszi: a változott viszonyok, a nehéz megélhetési körülmények bizonyítékai ezen „fizetés- rendezés“ tarthatatlanságának. Nincs ma ebben az országban tisztviselői kar, amelyik a jegyzőkhöz még csak megközelítően hasonlólag is volna fizetve; pedig a többnyire városban lakó tisztviselőnek nem nehezedik a vállaira oly elviselhetetlen sulylyal a gyermekneveltetés, mint a falusi jegyzőére. Megdől ma már az az állítás is, hogy a jegyző mellékjövedelem alakjában még — a fizetésen felül — tekintélyes jövedelemhez jut, mert amig egyrészt óriási elfoglaltsága mellett a jegyző ma már kevésbbé, vagy csak a hivatalos órákon kívül foglalatoskodhatik magánügyködéssel, másrészről divattá vált a magánmunkálatok jórészét a jegyző hivatalos teendői közé sorozni, ami egyrészről bántó igazságtalanság velük szemben, másrészt a mellékes jövedelmet a minimálisra szállítja le. A közigazgatási bizottság ülése. A vármegyei közigazgatási bizottság f. hó 13-án, pénteken tartotta meg a vármegyei székház kistermében rendes havi ülését Dr. Falussy Árpád főispán elnöklete alatt. Elnök az ülést megnyitva üdvözölte a bizottsági tagokat, — akik közül Luby Géza és Mándy Zoltán közgazdasági előadó igazoltan távolmaradt — és elrendelte az alispáni jelentés felolvasását. Az alispáni jelentés szerint a múlt hónapban a vármegyében a személy- és vagyonbiztonság kielégítő volt. Egyébként semmi jelentősebb esemény elő nem fordult. A jelentés megemlékezik a Nagysomkuti —szatmári törvényhatósági útnak állami kezelésbe történt átvételéről. Jelzi, hogy a mező- gazdasági munkálatok kapcsán semmiféle olyan mozgalom, mely a béremelést czélozta volna, elő nem fordult. Beszámol továbbá a múlt havi ki- és visszavándorlásról. Az előterjesztett statisztikából megtudjuk, hogy a kivándorlás majdnem 70 százalékkal a bevándorlás pedig alig 6 százalékkal növekedett. A jelentés felolvasása után Böszörményi Emil aziránt panaszkodott az alispánnál, hogy a megyei közigazgatási ügykezelés nem elég gyors, amennyiben pl. egy végzés, mely még a múlt évben lett intézve, csak a f. év október havában lett az érdekelt ügyfélnek kézbesítve. Az alispán kijelentette, hogy a késedelem okát kifogja puhatolni, s a mennyiben valakit mulasztás terhelne, az ellen szigorúan fog eljárni. Ezután erdészeti, munkásügyi, betegápolási és több magánjellegű ügyet referáltak az előadók. Az árvaszéki elnök jelentése kizárólag statisztikai adatokat tartalmaz. Ezekből az adatokból kitűnik, hogy az uj éra alatt, az árvaszéknél szorgalmasan dolgoznak. Az elmúlt hónapban is alig maradt valami hátralék. Az előadó bizonyos büszkeséggel jelentette, hogy a múlt hónapban a nek vége a halál. Ez a keserű tudat csak az emberi faj előjoga. Az önfentartás ösztöne az emberekben elvitázhatatlan. Az élet kezdetén még ugyan alig ismerhető fel, de már a kis gyermekben határozottan megvan. Halottat látva olyan szorongást érez, mintha kígyóval vagy más ijesztő állattal állana szemközt. Az ösztönszerü halálfélelemmel szoros összefüggésben lévő megmaradási törekvés rendes körülmények között még fiatal embereknél sem nyilatkozik szembeszökően. Hányszor teszik azok koczkára életüket jelentéktelen okokból, vagy követnek el azt és egészségüket veszélyeztető esztelenségeket anélkül, hogy tetteik következményeire gondolnának, Rendkívüli körülmények, komoly betegség, életveszedelem, például háború szükségesek ahoz, hogy bennök az életösztön szembeszö- kőleg megnyilatkozzék. Nagyon érdekesen festi meg Tolstoj az életösztön és a hálálfélelem megnyilatkozását a szebasztopoli csatáról adott leírásában. Elmondja, hogy ő is, a ki akkor huszonhat éves volt, mennyire aggódott, s daczára a keresett szórakozásnak és foglalkozásoknak; ő is, a többiek is mennyire szerettek volna a veszélyes helyen ott nem lenni. A megsebesült katona, az önkéntes, a lóhátról rendelkező tábornok, a tengerész, a tüzér, a hordágyon fekvő sebesült tiszt, a kit vivői a Miklós-erőd előtt letettek mert biztos életveszély nélkül tovább menniök nem lehetett, szóval mindenki a bekövetkező haláltól való félelem lidéreznyomása alatt szenvedett. A fiatalság az élet örömeit rendszerint a kellőnél kevesebbre becsüli, fájdalmaival szemben pedig tulérzékeny. Hajlandó a pesszimizmusra. Érdekes, hogy Schoppenhauer hires pesszimisztikus elméletével harminczegy éves korában lépett fel. Utóda pedig E. Hartmann már huszonhat éves korában hirdette, hogy az emberi lét valami olyan rósz, amiből mindon áron szabadulni kell. Ellenben az optimisztikus élméletet vagy már előbbrehaladott korúak fejtették ki, vagy olyanok, akik szerencsés körülmények között megtanulták az életet korábban is megbecsülni. Bizonyos, hogy az,öregek az életet többre értékelik a fiataloknál, És Rosseaunak is igaza volt, mikor „Emil“-jében azt irta, hogy akkor érdeklődünk inkáb életünkért, a mikor értékét az már veszíteni kezdi. Az is kétségtelen, hogy ahoz, hogy a halált bajnak tartsuk nem szükséges épen öregeknek lennünk. Ugyancsak Rousseau Írja: „a halálfélelem az érzelmes lények nagy törvénye, természetes veszedelem s nem szégyen- lendő, mert magában véve hasznos“. Akadnak s nem is ritkán, a kik a halállal szemben egészen közönbösnek mutatják magukat. Am, ha érzelmeiket mélyebben elemezzük, mást látunk. Metschnikoff a párisi Pas- teur-intézet hires tanára beszéli, hogy egy korosabb nővel találkozott, aki mint mondá, a haláltól legkevésbbé sem fél, sőt azt óhajtja. Megvizsgálván állapotát, úgy találta, hogy nő komolyan beteg s azt hiszi, hogy szenvedéseitől csak a halál válthatja meg. Mikor azonban biztosította, hogy megfog gyógyulni, őszintén örült, hogy a folytonos és gyötrő fájdalmak nélkül még tovább élhet. Az életösztön s ennek egyik nyilvánulása a halálfélelem az ember életében tényleg igen nagy szerepet játszanak. Ez okbói sokat is foglalkozott azokkal úgy a filozófia, mint az irodalom. Gonyourt írja naplójában, hogy abban a társaságban melynek rajta kívül Flauber-Dan- det, Turgenief, Zola s más világhírű irók is tagjai voltak, sokat folyt arról a beszéd. Dan- det azt vallotta, hogy az ő életét a halál gondolata megmérgezi. Egyidőben Zolát is sokat kínozta a halálfélelem. „Rettenetes ez a gondolat — írja Zola. — Vannak éjszakák, mikor ennek következtében egyszerre csak kiugróm az ágyból, s másodperczeken át kimondhatatlanul borzadok.“ A modern irók közül feltétlenül Tolstoi foglalkozott legtöbbet a halál problémájával. Sok művében irt arról egész lapokat, de mégis a halálfélelem legfájdalmasabb, legmegkapóbb képét „Vallomásaiba n“-ban festi. „Ötven éves kora körül ragadta az meg őt rendkívül kínosan. Már-már annyira volt, hogy csaknem öngyilkossá lett. Megakart halni hirtelen, egyszerre, hogy a gyötrő halálfélelemtől szabaduljon. Később nyugodtabb lett, s abban állapodott meg, hogy a halálfélelem a hibás életfelfogás eredménye. „A haláltól azért félnek az emberek, — Írja egyik művében, — mert azt valami nagy ürességnek nézik; annak pedig azért nézik, mert az életet nem látják. Á halál azonban nem félelmesebb, mint az emberi élet többi változásai. Elaludni senki sem fél pedig alvás közben öntudatunk épp úgy elvész, mint a halálban.“ „A halálfélelem — mondja, — egyik neme a tévhitnek, s ez eltűnik, mihelyt az életet igaz jelentésében vizsgáljuk.“ Úgy mint Tolstoi, más is járhat. Velem is megtörtént és szinte ötven éves korom körül, hogy a haláltól különösen féltem. Igaz, okom is volt reá, mert rendkívüli vértolulásaim voltak. Éjjelenként sem mertem elaludni, mert attól tartottam, hogy ha elalszom, többé föl sem ébredek. Ezért, ha elnyomott is kissé az
