Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)
1908-10-18 / 42. szám
SZATMÁRMEGYEI KÖZLÖNY A polgáriskola a demokráczia szolgálatában. A társadalom iránytűje mindjobban a demokráczia felé mutat, mert a társadalom szervezetében működő delejes erők a demo- krácziához gravitálnak. A kasztrendszer névleg régen megszűnt ugyan, de valójában csak napjainkban tapasztalható agóniájának kezdete. A társadalom orvosainak ebben az esetben az a feladatuk, hogy ezt az agóniát siettetnék a végső megsemmisülés utján, nehogy valamiképen uj életre keljen a társadalmi evolúció törvényeinek megcsúfolására ! Mert a társadalom lelke még nem alakult egészen hozzá a demokráczia szelleméhez. A demokráczia épületének lerakásához, illetőleg megszilárdításához nem hordjuk össze elég szorgalommal a kemény téglákat. A polgáriskolának reformja, a haladó kor követelményeinek megfelelő újjászervezése s egyáltalán az egész polgáriskolai kérdés korszerű megoldása egyik kemény, tartós tégla lenne a demokráczia épületének megalapozásában. Amit állítottunk, bizonyítani is fogjuk. Nemzetgazdaságtani axióma ugyebár, hogy földmivelő állam a mai konstellációkban nem lehet gazdag. Egyesek, sokan nagy vagyonnal rendelkezhetnek ngyan, de maga az állam mindég szegény marad. Egyrészt, mert ma már a földmivelést nem lehet monopolizálni, a verseny itt is óriási, másrészt pedig, mert a nyers- terményekkel való kereskedés nem hoz annyi hasznot a nemzet pénztárczájába, hogy abból félrerakni lehetne. Magyarországnak tehát iparos—kereskedő államnak kell lennie, a földmivelés nagy érdekeinek megóvása mellett, ha boldogulni akar. Ezért küzdünk mi a független, önálló Magyar- országért s viszont ezért küzdöttünk oly soká és még mindég hiába. S ha mindezekhez hozzátesszük, hogy művelt iparos- és kereskedő-nemzedéket képezni, nevelni kell, mert ilyen még hazánkban ritka, mint a fehér holló, elérkeztünk ama kissé talán logikátlannak látszó véleményünk beiga- zolásához, hogy a polgáriskolai kérdés korszerű megoldása egyik értékes tégla lenne a demokráczia elvei szerint élő állam épületének megalapozásánál. . Ma már Jogászállam“ nem boldogulhat, mert a XX. században dolgozni, cselekedni kell és nem szofistáskodni, éktelenül czifra körmondatokban dikcziózni és cirkulus-vitió- susokkal a laikusokat megtéveszteni. Ha bennünk nem bsz annyi nemzetgazdaságtani érzék, hogy ezt belássuk és erős akarat, hogy végre is hajtsuk, akkor az u. n. európai koncertben hiába akarjuk a kontrás — Sándor levegőbe röpítette a czárt. Most. Öt perczczel előbb. Az emberek mintha villamosütést éreztek volna a testükön: — Vladimírt? — Nem, az újat. Pétert. A pályaudvar előtt. Most érkezett Moszkvából, hegy prokla- málja magát. Ozafatokba röpült. Őrült pánik. Sándort elfogták. A bizottság tagjai — csupa halálra szánt arcz, — összenéztek. — Ügyes dilettáns, — dünnyögte magában valaki. Egy őszbecsavarodott ur, aki az imént még az uj proklamácziót szövegezte,|czeruzájá- val huzigálni kezdett valamit a fogalmazványában : Vladimir czár megőrült; Zsarnoki hajlamaival ismert utódját Pétert utolérte a nép- szabadság bosszúálló angyala, tehát az uj czár... Az öreg ur a körülállókra tekintett: — Ki is most az uj czár? — Cirill, mondta valamelyikük. — Tehát Cirill ... és papirosa fölé hajolva folytatta a szövegezést. Merinoff, aki fagyos mosolyával még mindig ott áll az asztal végén, czinikusan szólott: — Reggel Vladimir, délben Péter, este Cirill. Ez oly gyors torlódása az eseményeknek, hogy ezt az alkalmat meg kell ragadnunk. Szólt és odalépvén az öreghez, elvette szerepét is vinni, minden bizonynyal rekontrát kapunk s a játszmát mi fogjuk elveszíteni. A szubboláshoz meg éppenséggel nem lesz se erőnk, se bátorságunk. A világversenyben pedig még a vonót is kiütik a kezünkből. A középiskoláknak a polgári iskolákkal szemben való aránytalan felkarolása, tessék elhinni, nem érdeke az országnak. Valamely iskolának csak annyi jogosultsága lehet, ameny- nyit a gyakorlati életben a nemzet javára kamatostul fizet vissza. Már pedig nyilvánvaló ugyan, hogy a gimnáziumokból sok hasznos tagja kerül ki a társadalomnak, de viszont tagadhatatlan, hogy a szellemi proletárok valóságos gyára, ez pedig ártalmára van az országnak. Ismétlem, a középiskoláknak is meg van a maguk jogosultsága a megfelelő határok között. De a nemzet gerinczét alkotó érdemes polgárság iskoláját nem. fejleszteni nagy mulasztás volna. A magyar nemzet gerinczét képező polgári elem szellemi nívójának emelése végett van szükségünk egy olyan jól szervezett iskolára, mely holt nyelvek tanulásával nem gyötri el a tanulóifjúságnak sem lelkét, sem agyát, hanem módot nyújt a gymnasiumi oktatást nem igénylő tanulóknak arra, hogy a nekik szükséges és kívánatos általános és nemzeti műveltséget ott maguknak megszerezhessék. A polgárok iskoláját tehát fel kell karolni, kedvezésekben kell részesíteni; hadd keressék fel a polgárok fiai minél tömegesebben. Addig azonban, amig a polgáriskolát végzettek kénytelenek más iskolákba beiratkozni, ha boldogulni akarnak, ne csodálkozzunk rajta, ha azok is a középiskolákban keresnek (és a legtöbbször nem találnak) megváltást. A polgáriskolák ügyének kerékkötői emelkedjenek fel az igaz nemzeti érdekek szférájába s legalább közömbösségükkel tegyenek szolgálatot ebben a nagyfontosságu kérdésben az országnak. Lássák be, hogy a polgáriskolai kérdés, — nemzeti kérdés. Mert amíg a polgáriskolát hétosztályuvá nem teszik, önkéntességi joggal fel nem ruházzák, addig hiába is beszélünk demokrácziáról, művelt iparos és kereskedő osztályról és egyebekről. Addig közoktatási ügyünk nem fog az egészséges gyakorlati és életképes irányba terelődni, ellenben a szellemi proletárok ijesztő mérvben szaporodni fognak. Általánosságokban, mozgó czikk keretében nem lehet részletesen a kérdést megvilágítani; talán más alkalommal! — Tehát még csak egyet! Hol a magyar polgárság ? Miért nem követeli iskolájának, a polgáriskolának korszerű reformálását ? Miért nem indítanak ebben a előle az asztalról a már kész kiáltványt és ketté hasította. — Az éjjel — mondta felvillanó szemmel — proklamáljuk a kaszárnyákban a forradalmat. Aztán, mialatt a többiek a meglepetés lelkesedő tüzében pillantottak reá, egy gondolatnyi ideig sötétben a mérhetetlen nagyravá- gyás rideg számitásával tekintett maga elé. — Itt az ideje — beszélte hangtalanul ez a tekintete —• itt az ideje, hogy magamhoz ragadjam a fő hatalmat. Odalent valahol a szomszéd utczában sortűz hallatszott. A nép — ez a bolond ágyu- töltelék, lövette rakásra magát — a szabadságért. A halál angyala pedig, amely ott suhogott a tűzkeresztségben kavargó tömeg között, gúnyos szánalommal sziszegett a sebekből vérző halottak és sebesültek fölé hajolva. — Azért a népszabadságért estek el ugy-e mámoros fajankók, hogy a Vladimirek, Péterek és Cirilek helyett holnap Merinoff, vagy holnapután egy másik mindenható demagog láb előtt heverjetek a porban? Szólt és puskaropogás, halálorditás között vijjongó kaczagással suhant tova, hogy más elesetteknek a fülébe súgja a a silány históriai igazságot, amelyet a szabadság fantomát kergető eleven ágyutöltelék évezredeken át nem volt és talán nem is lesz képes megérteni soha. kérdésben akcziót? Hiszen ez a kérdés nem a tanárság belügye, hanem a polgárság közérdeke. Méltóztassanak tehát ezt az ügyet a maguk körében is tárgyalni, a mozgalmat megindítani és az eszmét diadalra vinni; a helybeli polgáriskolai tanárság készséggel siet segítségükre. S ha a magyar polgárság emeli föl szavát, a győzelem el nem maradhat! d. Nagy Sándor. Részvéttel vettük a hirt, hogy Nagy Sándor nyugalmazott vármegyei aljegyző, lapunknak sok éven át volt munkatársa, benső barátja, f. hó 12-én élte 51-ik évében Apában elhunyt. Férfikor teljében, kettészakadt közéleti pályájának közepén szállt korai sírjába, szép számú barátainak s talán politikai ellenfeleinek is igaz részvéte mellett. Hisz a sírnál, az elmúlásnál, meg kellene szűnni a politikai élet mindennapos súrlódásának, keserű utóizének, ellenszenvének s azt a férfiút — a ki leszámolt az élettel, a ki már egészen a multté — egész múltjában, egészében, működése egész teljében kellene és illenék elbirálni. Mert ha az ő pályafutását nézzük, lehetetlenség az, hogy igazat ne adjunk annak a bátor és okos szónak, a mely a halottat elpa- rentáló Nagybánya papjának, az ékesszavu Soltész Elemérnek ajkáról elhangzott, amikor azt mondta, hogy ő mer az elhunyt legutóbbi közéleti szereplésével is foglalkozni, mert a megboldogult hosszú pályája alatt annyiszor adta tanujelét tényeiben, cselekedeteiben haza- fiságának, eszményi felfogásának, hogy az, a mit a nemzeti ellenálláskor cselekedett, igaz meggyőződése lehetett csak és mert ezzel a nézetével összeütközésbe jött a többség meggyőződésével, a többség egyszerűen eltaposta, leszorította a közélet teréről. Ez az ő tragikuma, amely egy politikai epizód csak, amelyet a későbbi kor talán más szemmel fog megítélni s azért az elhunyt nyugodtan várhatja sírja felett az ő megitéltetéeét. Igaza van abban a kiengesztelés papjának, hogy Nagy Sándor hosszú múltja a hazafias idealismus szakadatlan tényeivel, megnyilatkozásaival van tele. Tettei, egész múltja megczáfolják a legutóbbi politikai eseményekből kialakult azt a nézetet, a melynek áldozatul esett pályája, nyugalma, amely megitélte- tés hazafias szivébe booltotta azt a lassan pusztító keserűség férgét, a mely életét is elemésztette. Mert ő sokkal nemesebben érző ember, hazafi volt, hogy sem élete tragikuma, amely másoknál talán csak egy eset, egy episód számba megy, lelkét halálosan meg ne sebezte volna, Ő szellemileg nem most halt meg, de már akkor, a mikor azt, a mit tett, — akár meggyőződésből, akár tévedésből, — hazafiatlan cselekedetnek bélyegezték. Az ő élete azóta egy haldoklás volt, az igaz ember és jó magyar megsebzett lelkének haldoklása. De ha botlott is, botlása, hibája minden anyagi hátteret nélkülözött, a jó ember, a ragaszkodó barát, tisztviselőtárs jóhiszeműségének cselekedete volt, a könnyen rábeszélhető, segédkező ember botlása. De még ebben is mentségéül szolgálhatott, jóhiszeműségét bizonyíthatta az a megyei határozat, amely kimondta azt, hogy annak az ünnepélyes aktusnak, a melyen ő segédkezett, szabad folyást enged. Ne ítéljünk azért, hogy meg ne Ítéltessünk ! Legalább a sírnál legyünk ítéletünkben higgadtak, előlegezzünk egy későbbi kornak talán elfogulatlan ítéletét 1 Nagy Sándor az ember, rideg, néha nyers külső alatt, jó szivet, gyengéd lelket takart. Erre mutat az, hogy soha sem ismertünk olyan embert, a ki a rokoni és baráti kötelékeket olyan odaadással istápolta volna, mint ő. E tekintetben a régi jó magyar időknek egy itt ki in mm isztelettel értesíti a n.é. közönséget, hogy Kossuth-utcai műtermében a nagyon 1U9r A is a legszebb kedvelt JÄIxä. A A A A kivitelben készíti, még pedig a legméltányosabb árakon! 15 —
