Szatmármegyei Közlöny, 1908 (34. évfolyam, 14-52. szám)
1908-04-05 / 14. szám
s z Olvasóinkhoz. A „Szatmármegyei Közlöny“ beléle- tében a mai nappal nagy változás állott be. Az eddig csoportosított munkakörök széttagolódtak és a főszerkesztői teendőket a mai naptól kezdődőleg Dr. Pilisy István országgyűlési képviselő a függetlenségi és 48-as balpárt kiváló tagja látja el és részben a párt kebeléből kerülnek ki a lap politikai belmunkatársai is. Második éve immár, hogy e lap felelős szerkesztője vagyok és küzdők har- czok, viharok, ötletszerű rágalmak és tá- madtatások közepette azokért az eszmékért, a melyeknek szolgálatába szegődtem akkor, a mikor e lap szerkesztését átvettem és annak uj irányt adtam. Egész idő alatt azon munkálkodtam, hogy e lap a tiszta, önzetlen hazafiság, pártatlanság és elvhűség tántoríthatatlan, független orgánuma legyen. Akkor, a midőn még nagyon kevesen voltunk, kik a kormányra jutott függetlenségi párt a helyzettel indokolt gyengeségét és erélylelenségét ostoroztuk és támadtuk, magunkra hagyatva kezdtük meg már a harczot a koalitiós kormány talán jóhiszemű tévedéseivel szemben és mutattunk rá azokra az alkotásokra, melyeknek létesítése az országnak létkérdése és azokra a tévutakra, melyeken haladva lejáratják a függetlenségi eszmét és elpré- dálják Kossuth Lajos szent örökét. A következmények sajnos nagyon is hamar beigazolták a mi álláspontunkat. Nem részletezünk, hiszen ma már általános a panasz, a mit itt megírnánk. A lejtő, a melyre léptek már véget ért. El van vágva az ut, a mely visszafelé vezet, a hidat felégették maguk mögött. Mindenkin csak addig lehet segíteni, mig hallgat mások tanácsára és a jóakaratu figyelmeztetésre nem doronggal felel . . . A függetlenségi kormánypárt öngyilkossági kísérletét nem a hatalom megtart- hatása, de a haza érdekében meg kell akadályozni. Hibákat jóvá lehet tenni és azokat meg lehet bocsátani. De bűnökért bűnhődni kell. Kossuth Lajos nagy eszII. Elment az idegen ember, egyedül maradt Gábor ur és az asszony. Gábor ur — várván amig a vacsora elkészül, végigheveredett egy kanapén és bosszúsan szivta czigarettáját. Az asszony — a nők ösztönszerü finom sejtésével — megérezte, hogy bűnös valamiben, bárha hiába törte apró madáragyvelejét, nem tudta fölfedezni,hogy mi lehet az? S apró hízelgéssel környékezte meg az urát, — Rossz kedved van ? — Látod!—hangzott a kedvetlen válasz. — Miért? — Csak! E rövid, goromba válasz elvette az asz- szony kedvét a további kérdezősködéstől. Japán virágos, kivágott pongyolájában fölkuporodott egy székre, s duzzogva bigyesztette a szája szélét. A férjből azonban hamarosan kitört a panasz: — Úri asszony nem szokott sötét szobában együtt ülni egy idegen férfival! — Miért nem ? — Mert nem illik! — Nem értem! Hát mi rossz van a sötét szobában? — Ej! De csacsi vagy! Hát képzeld el, hogyha helyettem valaki idegen jő ide ma este, az nagyon szépeket gondolt volna! Az asszony fölemelkedett helyéről : — Ugyan mit gondolt volna? — Hát azt, hogy... Rosszat. A legrosszabbat! — Gsak nem azt, hogy én ... A kicsi nő felpirult, némi szünetet tartott, aztán folytatta: ATMÁRMEGYEIKÖZLO méinek meg nem értése hiba, de megtagadása bűn. És a mikor a „Szatmármegyei Közlöny“ híven, fenti álláspontjához megerősített sereggel folytatja azon har- czát, a melynek czélja a függetlenségi eszmék megmentése és a dicső Kossuth hagyaték realisálása, hisszük és reméljük, hogy az olvasó közönség is örömmel fog csatlakozni ahhoz a sereghez, melynek ma már nemzeti missziója van és örömmel lesz tovább is hive annak a szeplőtlen lobogónak, melynek győzelméért a mai naptól kezdve nemcsak a szerény közlegény fog harczba szállani e lap hasábjain, hanem a hadvezérek is és szívesen fogja venni az ő oktató és buzdító szózatai mellett a közlegény szerény Írásait is. Dr. Antal István, felelős szerkesztő. A rágalmakról. Irta : Dr. Hoffmann Ottó, országgy. képviselő. Politikai közéletünk sivárságát semmi sem jellemzi annyira, mint azok a támadások, melyek a nemzeti ellenzéket, a 48-as balpártot hetek óta élik. És ezek a támadások abban az arányban nőnek, amily rohamosan erősbödik az ország közvéleményében a rokonszenv s elismerés legnemesebb czélu küzdelmünk iránt. Immár nemcsak a törvényalkotás és kormányzat terén tapasztalható az elkorhadt régi rendszer dicstelen folytatása, de megújul az a durva hang és pórias modor, melyből az egykori nemzeti kisebbségnek oly bőven kijutott a múltban a politikai erőmérkőzés nyilvános életének egész mezején, különösen a parlamentben és a sajtóban. Azt a kevés tagú csoportot, melynek öszszesbüne a múlt hagyományainak forró szeretete, a meg nem alkuvó elvhüség a boldogabb jövendő rendületlen hite, ezt a pártot úgy állítják oda az ítélkezésre hivatott nagyközönség szeme elé, mint a nemzetellenes érdekek szolgálóinak czinkos- társait, vadul vezérségre törő kalandorokat, vagy rövidlátó, makacs idealistákat, akik — Azt gondolta volna, hogy én talán helytelenül viselkedtem, hogy .. . hogy csóko- lóztam Balázszsal? — Azt is! — Azt is? Talán azt is, hogy én ... a ... a szeretője vagyok annak az embernek ? Gábor ur lesütötte a szemét. Az asszony felháborodása, keresetlen elszörnyedése világosan mutatta, hogy igazságtalan volt, hogy szennyes gyanúval illette azt a nőt, aki felesége volt. Nem, nem, ez az asszony soha nem gondolt még arra az eshetőségre, hogy a férjén kivíil még más férfiakra is gondoljon. Megbánással és szégyenkezéssel mondotta tehát: — Az emberek rosszak szivecském! — és már is sietve ugrott fel kényelmes fekvő helyéről. Mert az asszony kitörő, keserves zokogással borult az asztalra: — Ilyet mondani én rólam! Oh istenem! Ilyet mondani! A szeretője! A férfiun volt a sor, hogy az asszonyt szerető beczézgetéssel körülvegye. A szeretője! — zokogta tovább az asz- szony, konokul ismételvén ugyanazt a szót. És még makacsabban temette fejét az asztalnak támasztott karjaiba, mert érezte, hogy az arcza, egész a füle czimpájáig bűnös lángra gyűl, amikor pedig a férje a nyakát megcsókolja, delejes áramlás hozza pezsgésben a vérét. Hirtelen azt képzelte, hogy az ura helyett Balázs erőteljes karjai ölelik körül derekát s majdnem fölsikoltott. Gábor ural akkor, ebben a pillanatban csalta meg a felesége először. N Y félnek attól a történeti folytonosságtól, mely a jövő Magyarországot ötszáz esztendőnek szomorú tanulságaihoz fűzi. Annál bünösebb ez a hitvány munka, mert egy olyan pártnak czége alatt négy, amely párt a szüntelen üldöztetés körűségei között izmosodott meg, s lett ura nemcsak a nemzeti vágyaknak, de a népképviseletben megnyilatkozó törvény;« akaratnak is, s ameíy párt törekvéseivel legfeljebb azért versenyezünk, mert meggyőződésünk szerint jobban, mondjuk féltékenyen szeretjük az azonos elvek szűzi tisztaságát. A folyó parlamenti harcz elején rossz tréfának minősítettük ezt az „érvelés t“, mely a szellemtelenségnek kirívó tünete, de ma már amikor fájdalommal, másrészt magatartásunk igazolása képen, azt kell tapasztalnunk, hogy ez az eljárása többségi ellenhatásnak úgyszólván egyetlen fegyvere, felháborodással kell visszautasítanunk a védelem eme vezérargumentumait s meg kell bélyegeznünk e gonosz hazugságokat. Az még csak elviselhető, ha az ellenzék szereplését a tények elferdítésével ismertetik, de az már visszataszító és undorító látvány, mikor a függetlenségi párt hivatalos lapja úgy rajzolja az ősz Szappanos Istvánt, hogy Vojvoda Sándorral ölelkezik s alig van sajtóorgánum, melynek betűs hasábjai ne ugyanezt az értelmet hirdetnék. A képviselőházi ülések tudósításai nem hemzsegnek-e a hasonló tartalmú közbeszólásoktól, nem említve a védő beszédeket, melyek csattanójában egy kalapács alá kerül mindig a balpárt és Supiló. Nem a küzdelem kimenetelét félti ez a durva hang és oktalan védelem, gőgös haragjukban úgyis készek arra, hogy ösz- szetapossanak bennünket. A hatalom és mandátum féltésnek, a népszerűségre való kapzsiságnak jelenségei ezek. A ma még többségben levő pártot azonban jogunk van figyelmeztetni arra, hogy silány strébereinek türelmetlenségét s ép oly gonosz, mint ostoba hazudozását- szüntesse be, mert méltatlan az a párt czéljaihoz és tekintélyéhez. A czélok homályba vesztek ugyan, de egy uralkodó párt tekintélye az ország közjava, s különösen akkor, mikor programmja —• bár ma már csak hivatalosan — a nemzet minden igaz fiának szivében él. A többségi párt jövője úgysem következése nagyszerű múltjának, s az ingadozó hitü választók ítélete csakhamar lezárja politikai életünknek a jelen függetlenségi pártnak ezen egy-két éves szakaszát, magatartásában tehát legalább azt a lomhaságát őrizze meg amelyet jellemezhet a kishitűség és engedelmes megalkuvás, de még a pusztulás tudatában sem a rágalom. És ha folytatják is a férfiatlan munkát, minket nem félemiit és nem állít meg becsületes törekvéseink utján, mert nyugodt lelkiismerettel hivatkozhatunk a közvéleményre, amely rokonszenvét a tények alapján ajándékozza, vagy vonja meg. Ezen tények közé sorozzuk a többségi páit és őt támogató eszközei köréből ellenünk törő hamis támadásokat, amelyek csak azokat téveszthetik meg, akik sohasem hittek elveink őszinte átérzésében. Aki pedig hisz elveink örök igazságában, s harczünk jogosságát és kötelességét elismeri, el nem tántorodik tőlünk, mert feladatunk nem csak a mai csatározás, hanem nemzeti fejlődésünk megalapozása; ezért akarjuk, ezért fogjuk az országos
