Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-31 / 13. szám
Nagykároly, 1907. márczius 31 13. ©zéLzeo.. XXXIIJ. évfolyam $07IV 1 POLITIKAI ES TÁRSADALMI EAR SZERKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL: FELELŐS SZERKESZTŐ : ELŐFIZETÉSI ÁRAK: hová a lap szellemi részét érdeklő I közlemények küldendők a hova a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők Dr. ANTAL ISTVÁN. Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. LAPTULAJDONOSOK : ügyes szám ára 20 fillér. <S=Telephon 59. szám. Telephon 56. szám. MANYÁK és TÓTH. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. .Nyilttér“ sora 40 fillér. Feltámadáskor. 1907. márczius 31. — ő — Leteltek a nagy hét komor napjai, elérkezett a remények napja, felvirradt a feltámadás napjának reggele. A magábaszállás és bünbánat szomorú óráit felváltja a remények hajnalhasadása. A feltámadás napját ünnepeli az emberiség, feltámadás ünnepének virító köntösét ölti ma magára a természet is. A magyar nemzet is végig élte már a töviskoszoru fájdalmait, végig szenvedte a Gol- gothához vezető ut minden szenvedéseit és hosszú, nagyon hosszú ideig viselte már a szenvedések és megpróbáltatások terhes és súlyos keresztjét. Végig tomboltak már rajta a nemzet egész lelki egyensúlyát megrendítő viharok, a mindennapi ádáz küzdelem fárasztó jelenségei már aláásták lelki egyensúlyát. Nagyon, de nagyon elérkezett a feltámadás ideje. Múljanak el teháf a csüggedés, a kétségbeesés szomorú perczei, váltsa fel már a vészteljes felhőkkel teli borús képet a viritó színekben pompázó üde, napsugaras kép, ontsa végre áldásos sugarait a feltámadás napja, peregjenek le már a magábaszállás, a szomorúság nehéz perczei, bizzunk a jobb kor feltámadásában. A nagyhét minden napja úgy az emberiség, mint egy egész nemzet életében egy-egy emberi gyarlóság szomorú symboluma. A nagyhét elteltével tehát ezeknek is el kell tünniök a megsemmisülés és az enyészet mindent magába rejtő tengerébe, gonoszság és ármány, egyéni érdek es haszonlesés, viszály és egyenetlenkedés, elnyomás és gyűlölet mind, mind az örök pusztulás és megsemmisülés sírjába temetkezzenek e naptól fogva. Az igazság vi- lágboldogitó eszméje seperje el maga elől az útja elé került akadályokat és az elemek mindent elseprő erejével semmisítse meg ellenségeit és igy győzedelmeskedve ellenein fussa meg előirt útját a boldogság és megelégedettség biztos révébe. Mert csak az ő útja az egyedül üdvözítő ut, mely czélhoz vezet, mert csak ő az, melyet eltemetni nem lehet, mely örök időkön keresztül visszatér a siri világból és követeli az őt megillető örök életet. Az egyedüli igaz alap államok és nemzetek életében az igazság fenséges tana. A szenvedés, melyet az igazság elnémitása, vagy időleges elfojtása okozott örök életű nem lehet. Az igazság győzelme biztos, a szenvedés előbb- utóbb megszűnik, csak az önbizalom ne vesz- szen ki belőlünk. Minden útnak egyszer vége lesz. Golgotha útja nem tarthat örökké. A szenvedések és megpróbáltatások korát felváltja egy boldogabb, egy jobb kor, mely után évszázadok óta imádkozunk, esdünk soha meg nem szűnő és nem gyengülő áhítattal és remény- teljes lelkesedéssel. Felvirrad még a magyarnak is a feltámadás napja. Ki virít még a magyarnak a boldogság és megelégedés pomás rózsakertje, csak reményeink el ne tűnjenek, csak önbizalmunk ne csökkenjen és kitartásunk ne veszítsen semmit energiájából. A legsötétebb éjszakát is felváltja a hajnal rózsás pírja, a legsötétebb fellegek is előbb utóbb tért engednek a rajtuk áttörni igyekező napsugaraknak. A tél fagya nem tartja örökké rablánczaiban az élni akaró virágot, a tavasz lehelletére széttörnek a legerősebb jégbilincsek is. A tavasz leheljeiének csodás ereje van. Ellenállhatatlan . . . Tavaszodik. A föld méhében már megindult az előttünk ismeretlen bűvös erők csodás munkája, a jég és hó alatt már megkezdette munkáját a természet alkotó ereje. A még gyenge erejű napsugár már gyűjti magába a tüzanyagot a rekkenő hőséghez, a fák rügyei már hirdetik a tavaszt, szivünk már érzi annak lehelletét. Nemzeti életünk napja napról-napra erősebben ontja sugarait. A nemzeti élet belsejében elrejtett titkos erők már hozzáfogtak boldogító munkájukhoz, az életre keltő tavasz lágy fuvalma már végig leng nemcsak a nemzet, hanem a nemzetek életének titkos erdején. Mintha ébrednénk ! Mintha az eddig szunnyadóit nemzeti erők már éreztetnék erejüket, mintha már megmozdult volna a kő, melyet nemzeti öntudatunk és önérzetünk holtnak vélt tetemének sírjára helyezett volna évszázados sírásónk, mintha kezdenők már elhinni, hogy mégis létezik egy hatalmas, éltető és élni, uralkodni akaró erő, mely kicsiny látkörünknek eddig lehetetlennek látszó dolgokat és reményeket is megvalósítani akar. Mintha az évszázadokon keresztül tartott nagyhét vége felé járnánk, mintha közeledne a feltámadás.várva- várt napja, mintha megvalósuló félben volna a költő jóslata, mintha tényleg pirkadna a régen óhajtott ünnep rózsás hajnala! Mintha vége volna a böjtnek és az évszázados szenvedésnek !! ! Jégkérgeket is felolvasztó sugaraidat csak ontsad nemzeti feltámadásunk oly hőn és oly régen óhajtott napja! Legyen már tényleg vége a nagy nemzeti böjtnek, a nagy hét múló napjai hozzák meg tényleg a várvavárt feltámadást. Szűnjenek meg e nemzet életében az oly rég idők óta hordott töviskoszoru fájdalmai, legyen már vége a Golgothára vezető ut évszázados fájdalmainak, vegye le már rólunk a sors a szenvedések és megpróbáltatások terhes és súlyos keresztjét. Nagyon elérkezett a feltámadás ideje. Múljanak el a csüggedés és kétségbeesés szomorú perczei, váltsa fel már a vészteljes felhőkkelteli borús képet a viritó színekben pompázó üde, napsugaras kép, peregjenek már le a szomorúság, az elnyomatás perczei. Legyen feltámadás!!! T A R C Z A. Rózsaszín újját előre tartva -- Tip-top! — úgy indul óvatosan, Selypítve, biztatja ő is magát, hogy „Csak lassan, okosan, Peti fiam!" S én nézem egyre, homályos szemmel, Borús káprázat száll le reám . . . Tűnnek az évek. Megöregedtem, S egyedül lakom ócska szobán. S im, néha erős lépés zaja hallik, — Jön egy daliás, ifjú legény — — — — Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot? Tip-top! Öregesen járom körül én. S mig sok vidám csinyját, nagy küzküdését Sorra beszéli — kaczagva vígan, Reszketve, ijedten suttogom én el: „Csak lassan, okosan, Peti fiam!“ Kaffka Margit. Pétiké jár. Ivét harcsaszáju, piczike jószág, Butácska, édes, gyerek-topán Tétova, együgyű, — tündéri neszszel Most tipeg által egy ócska szobán. — Ébred a szivem játékos kedve, Elborít hófehér virágeső, — A mikor látom, a kaczagásom Hangosan, édesen csapkod elő. Sok régi holmin, sok szürke Íráson Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár S én ennek is, annak is hirdetni vágyom: Tip-top! Megindult. Pétiké jár. Még fogja erősen az asztallábat És nyitva az ajka és úgy kipirul, Hős emberi lázzal, tüzes akarással E rózsarügyecske — megállni tanul. Most, most! Elhagyja és indul előre, Hogy csetlik, botlik, mily tévedező. Tip-top! S aprózva, közbe megállva Roppan vitézül a törpe ezipő. Már ideér, — már nyújtja a karját, — „Csak lassan, okosan, Peti fiam!“ S megered szaporán, elesni nem ér rá, Előre hajlik, — s az ölembe van. Tetszik a játék. Kezdeti újra. A karszék mellé kerülök én; Nagyhosszút lépne, nagyhamar érne, S felbillen szegényke az elején. Remeg az ajka, — sírni szeretne, Szétnéz: sajnálja-é valaki ? Gondolkodik rajt’, felkél szépégve S új erővel fog újra neki. Brankovics Erzsébet. Megrendülve borul le az ember imádva hatalmad, koldusok és koronák Istene, szerelem. Oltárod előtt megszűnik a szabad gondolkodás, az ész helyét elfoglalja a korlátokat nem ismerő érzelem; hiveid áldozatul rakják lábaid elé a liirt és nevet, fényt és dicsőséget, jólétet és pompát, feláldozzák a jelent, koczká/tatják a jövőt, csakhogy részesítsd őket jótéteményeidben vagy büntesd elvakultságukért kárhozatoddal. Oltárod előtt megszűnik a világ irgal- matlansága okozta fájdalom, kedvese keblén a sorsüldözött is jobb reményre kél, azok pedig, kiket kárhozatoddal sújtasz, nem lelik meg a világban a gyógyirt. Mi emberek úgy vagyunk teremtve, hogy szeretet nélkül élni nem tudunk. Kunyhó és palota, koldus és király egyaránt rabjai az érzelemnek. Es mégis mikor egy-egy nagy úri udvar szerelmi „botrányáról“ olvasunk, szinte el nem tudjuk képzelni, hogy ilyesmi azokkal is megtörténhetik. Pedig az emberek egy mintára vannak teremtve és a ki kivétel a természet törvényei alól, az torz-szülött. És ha végig lapozzuk a történelem lapjait, látunk államokat alakulni és szétbomlani, háborút indítani és békét kötni, melyek mindegyikének indokai között ott van e nagy hatalom keze. Hazánk történetében is annak egyik legszebb korszakában a Hunyadiak korszakában játszódik le egy ily szerelmi regény, mely két halálos ellenfelet köt össze a szerelem lánczaival. Ismerjük Brankovics szerb pátriárka szerepét a Hunyadi-ház történetében és mégis, mikor bekövetkezni látjuk a két család között a kiengesz- telődés perczeit, nagyon kevesen ismerik fel ennek indokai között egy gyorsan és gyászosan letűnt szerelmi idyll nyomait. Brankovics György belátva azt, hogy a Hunyadi-ház hatalmát megtörni nem tudja, egy házasságot akart létesíteni. Unokáját a szép Erzsikét akarta összeházasítani Hunyadi Mátyással. Es épen, mint a modern házasságokban, úgy itt is, már mindenki tudott a dologról, mindenkit megkérdeztek véleménye felől, sőt már az eljegyzés napja is el volt határozva, csak a legközelebbről érdekelt — Erzsiké — nem tudott a dologról semmit. Pedig ha megkérdezték volna! Az ő ifjú szive már nyílott, ő már mást szeretett. Szeretett egy szegény dalost, kinek lantján kívül semmije sem volt, kinek származását homály födte és kit csak Erzsiké szeretett, mert Porfirnak a szegény dalosnak már senkije sem volt a földön. Együtt szőtték álmaikat a kastély melletti patak partján. Egyik le akart szállani a magasból a földre, mig a másiknak nagyratörő tervei voltak.. Felemelkedni a földről a magasba egészen a trónig. Es ők mindkét esetben találkoztak volna. Egy rózsa volt az, a mi őket összefűzte, mely első találkozásuk emléke és a dalos énekének jutalma volt, egy rózsa, mely előbb a lányka szivének do-
