Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1907-04-14 / 15. szám

Nagykároly, 1907. április 14. IS. szám. XXXIII. évfolyam. rOlrITIKAI ES-----------r MEGJELENIK MIND KI ADÓHIVATAL: SZERKESZTŐSÉG: hová a lap szellemi részét érdeklő a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők közlemények küldendők Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN Jőkai-uteza 2. az. Telephon 59. szám. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL ISTVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. -5^i Egyes szám ára 20 fillér. «=- Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Születésnap. Nagykároly, 1907. április 14. A nemzeti újjászületés nagy napjának hajnalhasadása óta egy év pergett immár le az idők végtelenébe. Egy hosszú, régóta várt esztendő egész története benne van egy jelen­tésben-,. .a^kormány egy évi működésének be­számolójában. A mozaikszerüen összeállított jelentésben nem az a megragadó, a mi benne foglaltatik, hanem az, amit a legfigyelmesebb olvasás da­czára sem tudunk felfedezni. A sajtó túlnyomó része a jelentésnek visszhangjaként reklámszerü dicsőítéssel halmozza el a Mindenható kor­mányt, úgy hogy az ömledező szóáradatból alig vagyunk képesek valamit is kihalászni. Azonban a legnagyobb örömmámor közepette is kötelességünk reá mutatni a történtekre, a lefolyt esztendő történetét kritikailag kell ismer­tetnünk, mert csak igv láthatjuk az eseménye­ket tisztán a kellő megvilágításban. Előre bocsátjuk, hogy egy esztendő nagy idő egy‘ember életében, de elenyésző csekély egy nemzetében. Az egyes ember egy év alatt elérheti esetleg az egyes embertől várható leg­nagyobb alkotás megszületését, egy nemzet élete azonban a természetes fejlődésnek van alávetve és azoktól, a kik a nemzet életét irányítják, nem kívánhatunk természetellenes dolgot. Azonban a szóban forgó beszámoló még ennek előre­bocsátása után sem nyugtathat meg bennünket eléggé. Az egyes mozaikok között nagyon nagyok a latitüdök. A kép nem egészen tiszta. Nem akarjuk a szokásos ellenzéki hango­kat pengetni. Nem soroljuk fel azokat az alko­tásokat, melyek létesítésére a kormány annak idején egy év előtt kötelezettséget vállalt, álta­lános szavazati jog, önálló vámterület, önálló jegybank, alkotmánybiztositékok, létszám emelés megtagadása, magyar vezényleti nyelv! ti még az embrió fejlődésének legelemibb korszakában vagytok. Ti rólatok még nem szól a krónika. Ti még nem juthattatok szóhoz a magyar nép házában, ti rólatok még el kell hinni azt, a mit nekünk beadnak; az a néhány képviselő ur, a kiket naponként a tmácskozhatás biztosí­tása czéljából össze kell f o gd o s n i, ilyen hiába­valóságokkal még nem ér rá foglalkozni . . . De ha ezekben a kéidésekben bármilyen nehezen essék is, egy kis türelmet, egy kis önmegtartóztatást erőltetünk magunkra és a mikor legjobb alkalmunk volna a létező álla­potok miatt a legélesebb támadás terére lépni, mérsékeljük magunkat; vannak ezzel szemben oly kérdések, a melyekben ezen viselkedésünk­kel szakítanunk kell. Nem találunk ugyani: sem a jelentésben, de és ez a nagyobb baj, a kormány cseleke­deteiben semmi biztató jelt arra nézve, hogy a jelenlegi kormány bármilyen intézkedéseket akarna tenni socialpolitikai irányban. Nem lát­juk nyomait a sztrájktörvénynek, nem akiván­dorlás csökkentésének, nem a progressiv adó­rendszer megvalósításának. Megvalljuk, addig sokkal könnyebb volte helyzet, mig a mostani kormány tagjai az ellenzéken ültek. Mindig akadt valami, a mivel megmutathatták a nemzetnek, hogy nemzeti érdekeit szem előtt tartják. Egy kis Kossuth nóta ügy, egy kis zászló affair, mindig nagyon jól jöttek egy kis honmentési látszat előidé- séhez. Tény, hogy most már egy kissé nehe­zebb a helyzet. Mert hát, hogy egyebet sem említsek, az a bizonyos László Imre nevű szatmári volt főhadnagy polgártársunk sohasem fogja megérteni, hogy miért is van most ne­künk nemzeti kormányunk, mikor őt nem is olyan régen fokozták le a Kossuth nóta miatt? Vagy talán a honmentést jelenleg úgy a kor­mány, mint a tisztelt képviselő urak a nem­zetiségek megsemmisítésében látják? Hiszen az ő egész szereplésük már magától is a meg­semmisülés útja felé vezet! Bizony nagyon sokat köszönhetünk a nemzetiségeknek, mert nélkülük nem tudom miben culminálna a nem­zeti irányzat. Szóval nagyon is hálás lehet a magyar politikai világ Vajda Sándornak. Mit is csinál­tunk volna, ha ő neki eszébe nem jut azt a piszkos verses szennygyüjteményt előszedni! De hát ebből a vers-előadási merészségből igen nagy a tanulság. A nagy tanulság pedig az, hogy a nemzetiségek még soha ilyen merész­ségre nem vetemedtek, mint épen ez alkalommal. Hogy ennek mi az oka, azt megfejteni egyelőre ne is kisértsük meg, de nézzük az érem másik oldalát. A nemzeti kormány virág­zása idejében „Ciné Mintye“ hangzik el a magyar parlamentben ! Kik ennek okai, a ro­mánok e, vagy mi'? Afelelet sajnos, nem reánk kedvező. A gyengék mi vagyunk és nem ők az erősek. A mi nemzetiségi politikánk rosza- bodolt és nem az övék javult. Joggal megkö­vetelhettük volna a koalicziótól, hogy nemze­tiségi politikájában ne lépjen a megalkuvás terére, ha nincs képessége ahhoz, hogy ellene­inket megbékítse, úgy törje össze őket. Jobban ez esetben sem esküdnének ellenünk, mint •most. Az az képviselőházi vihar nekünk e tekintetben nem elégtétel, az nem volt jótékony nyári zivatar, mely enyhet nyújt, hanem vész­teljes orkán, mely mindent szétzúz, tönkretesz. Kellemetlenebb dissonantia még nem vegyült bele egy ünnepély hangulatába, mint ez az eset a koaliczió uralmának születésnapi ünnep­ségébe. Nem kuruzslást, de gyökeres orvoslást kérünk. Az a csecsemő, mely első születés napján már ily nagyfokú gyengeséget árult el, nem lehet hosszú életű, ezt pedig csak nem akarják ! Se szeri, se száma azoknak a botlásoknak, melyeket napról napra előttünk produkálnak. Egy hosszú, nagyon hosszú jelentést kellene megírnunk, mely beszámolna arról, hogy mit nem tett meg a koaliczió azok közül, a miket T Á R C Z A. Levél egy arczkép mellé Irta: Vértessy Gyula. A Szatmárrr.egyei Közlöny eredeti tárczája. A napokban megint láttam játszani. Pedig hány­szor megfogadtam, hogy abba a színházba, ahol maga játszik nem teszem be a lábam. Hányszor megfogadtam és hányszor megszegtem! Erős tudok lenni mindenkivel szemben, csak a maga látására hagy el az erőm, büszkeségem. Csodás hatalma van rajtam s néha úgy érzem, hogy rabolni, gyilkolni is tudnék, ha maga akarná. Ha nem látom, s elgondolom mindazt a bűnt, szennyet, mely szépséges szép alakját körülveszi, utálattal, megvetéssel gondolok rá, s ha újra látom: egy tekintetétől elfeledém a józan ész minden inté­sét^ nyomorult rabszolgája vagyok, ki szerelméért min­den pillanatban kész életével, becsületével megfizetni. Mikor utoljára magánál voltam, úgy jöttem el, hogy többé ez életben nem akarom látni. És ki is álltam sokáig a maga után való gyötrő vágyakozás kínját. De most, hogy újra láttam a színpadon, csábítóbbnak, szebbnek, ragyogóbbnak, mint bár­mikor, most újra éreztem, hogy végem van. Beszél­tem magával az öltözőben és maga átkozott kaczér- sággal, mintha a legjobban meglett volna hatva, reszkető bangón mondta, vállamra hajtva szép fe­jét: — El kell jönnöd hozzám! Csak téged szeret­lek ! Vagy ha gyűlölsz a rágalmak miatt, melye­ket rólam hallottál, legalább az arezképed küld el, hogy csókoljam helyetted. A rágalmak miatt! Olyan ártatlanul mondta ezt, olyan fájdalmas szomorúsággal, mint valami rágalmazott szent! És én szótlanul csókoltam rizs­poros karját, fehér nyakát és hallgattam hazug be­szédét, a helyett, hogy a szemébe vágtam volna» hogy tudom ki most a szeretője, ki tartja a fényes lakást, ki veszi az ékszereket és azt is tudom, hogy az igazgatóval is van viszonya, meg egy utálatos vörös legénynyel is, valamelyik lap színházi kriti­kusával. És nemcsak hogy nem tudtam neki ezt meg­mondani, de abban a pillanatban, mikor az őszinte­ség látszatának legnagyobb raffineriájával beszélt hozzám és mint valami hízelkedő macska a tette­tett szerelem minden kifejezésével behálózta lelke- met, az .agyamat, abban a. pillanatban még hittem is neki. Es alig tudtam magamon uralkodni, bőgj­él ne menjek ismét hozzá és ezzel aztán el ne te­messem magam végkép. Hiszen tegnap este már arról gondolkoztam, hogy elveszem feleségül! Bánom is én, akárkinek a szeretője volt, most engem szeret! Milyen nyomorult gondolat! Szégyen, gyalázat még rá is gondolni! De szerencsém, bőgj" az utána való vágyakozás ilyen közel vitt a gyalázat fertőjéhez. Mert lelkem jobbik felében egyszerre úgy éreztem, mintha egy emlék felébresztette volna bennem azt az erő.t, melyre szükségem volt vele szemben. És íme, szépséges szép hölgy, itt küldök Ön­nek a magam arczképe helyett egy másikat. A Pa- taky Géza arczképét. Talán még emlékszik rá. Két év előtt lőtte magát főbe. Magáért. Maga talán sej­tette is, de biztosan nem tudhatta. Mert én hallgat­tam róla s biztosat csak én tudtam. Megkért, hogy hallgassak róla, mert ez a tetőtől talpig nemes, ga­vallér fiú restelte volna, ha az emberek megtudják, hogy olyanért balt meg, mint jnaga. A világ rég elfelejtette ezt a dolgot. Talán maga is. Nekem is csak most jut az eszembe. Most, hogy újra vergődöm a maga hálójában. Ezzel a mostani levelemmel azonban, azt hiszem, örökre széttéptem ezt a hálót. Nézze meg jól ezt az arczképét. Milyen szép. milyen deli legénj- volt. A termete csupa erő, az arcza csupa élet! Azóta alaktalan hullatömeg, tele férgekkel szétporlott csontokkal. Maga tette azzá I Ma is élne, boldog lenne, ha amagaátkos szerelme oda nem kergette volna, ahol a becsületnek nem kell pirulni, s ahol a szív örökre kihűl. Az a szív, mely őrült, vad szerelemmel dobogott magáért. Job­ban talán senki sem szerette magát, mint ez a fiú. Es maga talán jobban nem csalt meg senkit, mint őt. En is szerettem, de lássa megtudok állni az ör­vény szélén, ahová pedig maga úgy szeretne bele- taszitani. Hogyne, hiszen az dicsőség, ha meghalnak magáért! En azonban nem fogok meghalni. Pataky Géza hideg kezét itt érezem forró szivemen és mintha tompa, ércztelen hangon beszélne hozzám: — Utánam ne jöjj! hagyd ott! Mond az én nevemet neki és elbocsát! Az én emlékemmel búcsúzz tőle, meglásd, nem akar többé látni! Úgy teszek. Az ő nevével búcsúzom öntől örökre. Mert hiszem, hogy ezután a levelem után nem kíván engemet látni. Olvassa' végig figyelmesen amit irok I Nagyon szomoru dráma, ameljmek maga a hősnője. A bőse elbukott, maga boldogan éli napjait s az a mellékalak, a kit most akart előléptetni uj hősnek, az ezzel a levéllel menti ki magát ez előléptetés elől. Maga akkor ismerkedett meg Pataky Gézával, mikor mi összevesztünk. Az után, a reám nézve örökre feledhetetlen, kinos nap után, mikor, rajta­kaptam, hogy egy szinészszel csókolódzott. Én azt hittem, hogy megöl a fájdalom, maga pedig kineve­tett engem és nyers, durva czinizmussal vetette oda: — Ezt előbb szerettem, mint téged! Még az iskolában. O volt az első Rómeóm. ^Tizenöt éves koromban. Vagy azt hitted, hogy én huszonöt éves koromig vártama szerelemre, úgy éltem mint valami apáeza ? Jók tudod, hogjr nekünk, szeretni és lán­golni kell. Ez már a vérünkben van! Őrülj, hogy téged is szeretlek és ne csinálj komédiát! Nem csináltam. Csak ott hagytam! A pokol minden kinját magammal hoztam ebből a válásból,

Next

/
Oldalképek
Tartalom