Szatmármegyei Közlöny, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1907-09-15 / 37. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. SZERKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi részét érdeklő j| a hová a lap anyagi részét érdeklő közlemények küldendők || közlemények küldendők Deák-tér 20. sz. NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephon 59. szám. Telephon 56. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. ANTAL 4STVÁN. LAPTULAJDONOSOK : MANYÁK és TÓTH. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy érre 5 korona. -’S JKgyes szám ára 20 fillér. *=- Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. 96 °|„ Nagykároly, 1907. szeptember 15. — ő.— Nagykároly város rendes őszi köz­gyűléséről lapunk más helyén közöljük részle­tes tudósításainkat. Azonban a közgyűlésen történtek egy részével külön vagyunk kényte­lenek foglalkozni e helyen, a hol más alkal­makkor az országos politika bajaival és esemé­nyeivel szoktunk foglalkozni. Nagykároly városában a jövő 1908. évben a községi pótadó 96°/o lesz. Ez a rettenetes tény magyarul annyit jelent, hogy az, a kinek hol­mijai eddig 100 forintnyi állami adó miatt vol­tak az elliczitálás gyönyöreinek kitéve, az ezen­túl 196 forint adó miatt keresheti meg azt az utat, mely leghamarabb vezet ki az országból és ebből a 96 °/o pótadóval megvert városból. Be kell ismernünk, rövid idő alatt első helyet vívtuk ki magunknak a magyarországi városok anyagi helyzetéről megírandó kortör­ténelem lapjain. Úgyszólván verseny nélkül vezetünk e téren. Elértük végre azt, hogy szerte Magyarországon mindenütt tudomást vesznek rólunk és az anyák ezentúl azzal fog­ják roszalkodó gyermekeiket rémíteni, hogy ha nem leszel jó, elköltözünk Nagykárolyba, akkor aztán sirhatsz kenyér és ui puha után. Fucscs lesz mindennek . . . Pang az ipar, pang a kereskedelem. Mind­nyájan remegve nézünk a reánk következő tél és év elébe. A szomorú termésviszonyok és a borzasztó pusztításokat okozó gazdasági bajok miatt megrendült gazdasági helyzetünk alapjai recsegnek és minden pillanatban attól kell resz­ketnünk, hogy a romok elborítanak bennünket. Még a segítség reménye sem tudja a lelket megtartani bennünk a rettenetes pénzügyi za­varok miatt. Az állami adóprés is napról-napra jobban működik. Az uj agyuk, az uj hadiha­jók és a túlhajtott militirismus egyéb átkai már a nélkül is a végsőkig vittek bennünket, az ujonczemelés fenyegető réme már előre is veszélylyel fenyegeti az anélkül is végrom­lásba döntött munkásviszonyokat. A jövő kiszá­míthatatlan . . . A szükségletek pedig napról-napra emel­kednek. Minden szó, a mit csak e tárgyban kimondunk nem egyéb, mint elvi jelentőségű theoria. A hibát, az okot feltalálni városunkra vonatkoztatva nem vagyunk képesek. Hibáz­tatni nem tudunk ugyan senkit, de belátjuk, hogy ez tovább igy nem maradhat. A városi tanács megteszi a maga kötelességét. Lelkiis­meretesen jár el. Ez kétségtelen. Átlátják, át­érzik ők is e város milliónyi baját, milliónyi szerencsétlenségét, de segíteni nem tudnak. A szükségletek gigási erejével ők sem tudnak ! megküzdeni. Velük szemben mi is csatlako­zunk azon elismerő nyilatkozathoz, melyet Dr. Adler Adolf városi képviselőtől hallottunk a vasárnapi közgyűlésen. Azok a javaslatok azonban, a melyeket a városi jövedelmek fokozása tárgyában ő elő­terjesztett, nem fognak .segíteni, belátta ezt a kiküldött bizottság D fog segiteal. az ingatlan forgalmi l°/o-os pótadó sem, a mit a vasárnapi közgyűlés elvben elfogadott. Nem pedig azért, mert ez is csak a város lakossá­gára fog nehezedni, meg fogja bénítani az ingatlanok forgalmát, zavarólag fog hatni az a nélkül is nehez .lakásviszonyokra és a polgá­roknak is épen azon részére fog újabb terhet gördíteni, kik a nélkül is a legerősebben van­nak megróva, — a háztulajdonosokra. Mert a háztulajdonos jelző nálunk csak disz és nem T Ä R C Z A. Szerkesztők és tárczák. — A „Szatmármegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Ezek bizony ugyancsak nagy hadilábon álla­nak egymással, már tudniillik a szerkesztők és tár­czák. Egymásután adogatom befelé pl. az én szer­kesztőmnek a tárczáimpt, melyekre mindenkor na­gyon büszke voltam. És mig gúnyos mosolylyal olvassa a mindenható szerkesztő tollam e gyenge­ségeit, azalatt én dobogó szívvel, az izgatottságtól remegve és kínomban izzadva várom a bizonyára lesújtó kritikát. Az egyik nagyon szentimentális, a másikban nincs elég párbeszéd és igy nem elég élénk, a har­madik száraz — szóval mindegyiknek van valami baja. — Az árgyélusát ennek a sok komisz tárczá- nak — mondottam magamban; meg ennek a sok finynyás szerkesztőnek, gondoltam utána és nem irtain egy ideig semmit. Később cselhez folyamodtam; újra Írni kezdtem, de ekkor már postán küldöztem be adagonként az én szerkesztőmnek ezeket az említett szellemi izzad- mányokat. — No lett erre nemulass! Jöttek olyan kritikák a „szerkesztői üzenetekében, hogy ezek ha­tása alatt valamennyi menydörgős rgenykőta tekin­tetes Szerkesztőség lábaszárába instáltam, — termé­szetesen azok nem a kívánt helyre, a szerkesztő­ségbe csaptak bele, hanem a szerkesztő ur tollába, s onnan aztán ismét csak engem sujtottak kegyet­len kritikával, dörgéssel és villámlással. Már most mit csináljak ? Nem irhatok mindig az annyiszor papírra hurezoit szerelemről, sem pe­dig a rémregények jellegével bíró rémes tárczákkal nem kedveskedhettem a Szerkesztő Urnák, aki ilyen alkalomkor rendesen a tengeri betegség előjeleit szokta szememre hányni, melyeket tárczáimmal nála előidézek. Most aztán gondoltam egyet — igazán csak egyet! — és kaptam magamat s ismét leültem Írni, ezúttal azonban azzal az erős elhatározással, hogy most kifogok rajtuk! Nem azzal a szándékkal ra- ! gadtam meg a tollat, bog}* tárczát, illetőleg ennek keretében elbeszélést vagy novellát Írjak, hanem hogy elénekelve magamról a Jeremiás próféta siral­mait, egyúttal a legnagyobb tisztelettel boszut áll­jak a tekintetes Szerkesztőségen és boszumüvemet ezáltal akarom kivinni, hogy most már nem a Szer­kesztő Urnák akarok panaszkodni a költészetet viz- befojtó kritikáról, a múzsa e hóhérjáról, hanem — mint azt ezennel teszem — az olvasóközönséghez emelem panaszos szavaimat, hogy hát milyen kegyet­lenek is azok a szerkesztők . . . ! És ki fog csodálkozni azon, hogy keblemben a boszu vadvirága ennyire kifejlődött?-..Rémregé­nyes jellegüknek mondott tárczáim hősei, az erős és szilárd jellem ideálljai, sőt még — horribile dictu — a szerelmes tárczák szőke angyalkái is, kiket tárczáimban az egekig magasztaltam, bizony nem az égbe, sőt nem is a lapUárcza rovatába, hanem a — papírkosárba kerültek. Bizony ez nagy esés . . . mennyországból a papírkosárba! S ha véletlenül az udvaron sétálok és elém röpít a szél valami sáros, poros, ázott papírdarabot és szemügyre véve az én egykori alkotásaimra ismerek bennök, melyekre oly büszke voltam, melyekhez annyi reményt fűztem s a melyeket most ilyen állapotban kell viszontlátnom, Önöktől kérdem, tisztelt olvasóim, nem elég ok ez a boszu érzelmeinek kifejlesztésére ? Miután pedig én ilyetén való boszumat elég jogosnak és indokoltnak találom, ezért voltam bátor boszum okait ilyen adagokban tálalni tisztelt Olva­sóim elé. Lévén pedig a boszuállás az irás szerint tiltva, ha majd az élet, lelkem e c-zukorspárgája, mely azt a testhez madzagolja, elszakad és lelkem eUenálha- tatlan vágytól ragadtatva a mennyország felé re- pülve-megáll annak zárt kapui előtt s csak a menny­azt jelenti, amit a többi városokban, a hol mindent a város csináltat, a mi a házak érté­két emeli. Hiszen nagyrésze a háztulajdonosok­nak még a mai napig sem fizette le az oly nagy terhet képező aszfalt adót. Ez volt egy igazi adó ... A forgalmi adó ellen egyelőre ennyit hozunk fel. A többire lesz még alkal­munk vissza térni a szabályrendelet tárgya­lásakor. Világos tehát, hogy nem ez az ut, ame­lyen megindulnunk kell. Hanem keresnünk kell olyan módozatokat, a melyek az a nélkül is eléggé megterhelt lakosok újabb megterhelése nélkül fogják előmozdítani a város anyagi hely­zetének javulását. Keresnünk kell közintézmé­nyeket, melyeknek városunkban leendő felállí­tása, vagy áthelyezése uj jövedelmi forrásokat fog nyitni a város lakosainak. A melyek meg fogják élénkíteni az ipart, kereskedelmet, kere­setet fognak nyújtani a legszegényebb ember­nek is, mert amilyen utakon valami segítő aktió után megindulni igyekeztünk, azokon czélt elemi nem fogunk. Addig mig ilyen irány­ban a helyes útra nem jutunk, mindig felet­tünk fog lebegni a 96°/o-os pótadó anyagi romlásunkat előidéző Damokles kardja. — Szilágyi Egy kis névtelen községben, le- ■ leplezték.- -Szilágyi Dezső mellszobrát. Azok közül, akik ma szívesen ülnek ott, ahol Ő sohasem találta jól magát, — szintén elvetődött oda kettő. Ünne­pelték. És Szilágyi Dezső megtagadta magát . . . mert halott volt. Nem zavarta el őket onnan, a nagy szókimondó. Pedig ha az a szobor beszélni tudott volna. Ha megtudta volna mondani azt, hogy szob­rot csak az állíthat, a ki méltányolni tudja annak érdemeit, akit megörökiteni akar. Hogy szobrot csak az állíthat, aki meg tudta érteni azt, akinek érdé-- meit át akarják adni a hallhatatlanságnak. Az egész szoborleleplezés anakronismus volt. Szilágyi Dezső kora már letűnt, de még fel nem támadott. De fel országi vasrácsos kerítésen át irigyelheti mások bol­dogságát somfordálva a kapu tájékán s valahogy j — ha szökve is — bejutni akarván és kinyílván az ; egek kapui, az ott álló Szent Péter kapja meg üs- ökénél fogva berohanni akaró lelkemet s rám ol- asva a boszuállás bűnét kitilt a szentek tanyájáról, akkor ezt a bűnt is a tekintetes Szerkesztő Ürra rogom rákenni, mert ő volt az oka, hogy e bűnt elkövettem. A hátain mögött álló ördögöket pedig, ■ikik biztos préda reményében zavarták egészen a mennyek kapujáig kiszámíthatatlan, mondhatnám iulvilági lóerővel száguldó lelkemet s látva, hogy megalkudtam Szent Péter Úrral, boszusan törölgetik a hajszában megizzadt arezukat, — azzal fogom megvigasztalni, hogy ügyük még nem veszett el egészen, cáak késik, hanem e helyett majd kama- ozni fog, mert én helyettem a tőke helyett a Szer- le esztő urat kapják meg; (nem mondom, hogy „tekin­tetes“, mert a pokolban mindenki egyformán senki,) ó pedig majd kamat fejében magával rántja az egész tekintetes Szerkesztőséget, mialatt az én lel­kem mennyei kankántánezut jár örömében. Hanem aztán, ha a Szerkesztő Urra kerül a vizes lepedő és ő nem egyezik bele Szent Péternek elsőfokú birói Ítéletébe, hanem megfelebbezi a szen- t3k kúriájához és rám találnak olvasni valami kacs- karingós mennyországi paragrafust és kizsuppoltat- nak a mennyországból s helyettem a Szerkesztősé­get fogják felmagasztalni, akkor hideget fog ugyan verejtékezni a lelkem, de egy reménysugár még mindig megmarad és ez az lesz, hogy én meg a másodfokú Ítéletet leszek bátor megkontrázni és ak­kor magához az Úristenhez adva be felségfolyamod­ványomat, tanukul igen tisztelt olvasóimat fogom a mennyországba beidéztetni és remélem Önök mel- 1 ettem fognak vallani. Szívességüket előre is megköszönve s maga­mat b. jóindulatukba ajánlva fejézem.. be siralmas panaszaimat, mert ime jelen soraimnak Önökhöz való juttatásáért is el kell mennem a tekintetes Szer­kesztő Úrhoz — kunyorálni. E czélból most őhozzá intézem kérő szavaimat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom