Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1906-02-28 / 15. szám

SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY

ségünket nem nyirbálgatták, az alkotmányunkat nem függesztették föl. Az osztrák szomszéddal békességben vagyunk. De a francziának, németnek, angolnak, olasznak nagy a rovása. Azokkal le kell számolnunk.

Hát azért megy közéjük Apponyi Albert és azért megy oda Kossuth Ferencz is.

Itthon nincs mit keresniük.

Kisérje őket a nemzet szeretete. Ne mondja senki se, hogy menekülnek, valamiként a Nilus deltájának ölelő karjaiba menekült Zichy Jenő gróf is. Ok nem menekülnek, mert ők nem félnek a börtönöktől. Ők apostoli vándorútra mennek, hogy a magyarok felé fordítsák az idegen szivek hajlandóságát. Hogy visszaszerezzék alkotmányunkat, állami függetlenségünket és a vezérekbe vetett, de elvesztett hitünket.

Ez az utolsó vájjon sikerül-e nekik ?

— A felét. Előbb úgy hangzott a hir, hogy gróf Károlyi István magára vállalta az összes szatmármegyei tisztviselők egy évi fizetésének a pótlását. Most úgy változott meg a hir, hogy magára vállalta ennek a fizetésnek a felét. Ezek a hírek már igy szoktak változni. De hát ez is szép. Az összes szatmármegyei tisztviselők fizetésének a fele is csinos összeg lehet. Hunczut, aki kevesli. A magyar mágnások nem szoktatták a hazát kápráztató bőkezűséghez. Kutyakötelesség tehát megállapítani, hogy Károlyi István derék, bőkezű, áldozatkész egy férfiú. Ennél többet azután bajos dolog megállapítani. Mert ha vannak, akik már most önkívületbe esnek ettől az áldozatkézségtől és vonaglanak a gyönyörűségtől miatta, mégis azt kell kérdezni: hát azután ? Hát azután mi lesz ? Károlyi István pontosan megszabta — amint az a pontosságot szerető emberhez illik — meddig fizeti azokat a fizetéseket. Egy évig ; a lejáratot is megjelölte. Hát azután mi lesz ? Rend lesz akkorra ? Hátha nem lesz ? Mit csinálnak akkor a tisztviselők ? Szomorú kérdések. Ám ha nem is akarjuk őket feszegetni, egyet meg kell állapitni, még ha meg is lesz hamarosan a béke : nincsen semmi, mi jobban és siralmasabban jellemezné Magyarország széttépett, romlásba hurczolt, züllő mivoltát, mint az, hogy jóhiszemű emberek örvendeznek azon, hogy a megyei tisztikar fele, a vármegye büszke urai, az autonómia őrzői egy sorba kerülnek a Károlyi István ispánjaival.

— Szerencsés utat gróf ur ! A múlt heti postahozta a következő levelet. Persze téves czimzés folytán, mert a levél Apponyi Albert gróf urnák szól. Nyitott levél volt, hát elolvastuk. Íme igy szól:

„Hazám grófja !

Ne keressen Méltóságod e megszólítás háta mögött gúnyt, rejtett czélzást. E hazának, fájdalom, igen sok apró-cseprő grófja van, de közöttük legkimagaslóbb aíak Méltóságod és én úgy vélem, a többi inci-finci mágnások nem számítanak ott, ahol Apponyi forog kérdésben. A hazának egy valamirevaló grófja van és ez ön. írásomat tehát a haza grófjához czimezem.

Úgy gondolom, a hétfői országgyűlés alkalmával, esetleg a Bazilikában rendezett gyászünnepélyen avagy a hírlapok utján értesülni méltóztatott arról, hogy a magyar vezényszó ügye nem a legjobban áll, sőt ha a jelek nem csalnak, a magyar alkotmánynak is kampec. Az a hatalom, mely elég merész volt egy udvari bál alkalmával bojkottálni a Méltóságod személyét, a magyar vezényszót, melyért gróf ur is kinyújtotta a kezét, beledugta egyik zsebébe, a magyar alkotmányt a másik zsebébe és azt mondta :

— Gyerekek, annyira lármáztok, hogy nem tudok tőletek pihenni. Tegyétek le a játékokat és eredjetek haza.

Gróf ur is letette, gróf ur is hazament. Családi tradíciói, nevelése, egyénisége azt követelik, hogy engedelmes és jó fiú legyen. Olyan furcsa volna, ha egy gróf Apponyi forradalmárnak öltöznék és a politikai farsang álarezos báljain ilyen maszkban járná a kállai kettőst. Biz’ istók kinevetné mindenki. Szamárháton bársony-nyereg, ezt mondanák.

Gróf ur is tudja, hogy ez a komédia csak móka volt, hiszen Kossuth Ferencz nevű barátja a függöny legördülése után beismerte, hogy nem volt komoly a játék, bár meglehetős nagy summa beléptidijjába került az országnak. Gróf ur, maga volt az, aki ka- czagva fogadta az abszolutizmust. Tartsa meg az isten jókedélyét az abszolitizmus végső határáig !

De akármint van a dolog, a komédiának még nincs vége. Fel tetszett kötni a kolompot, hát méltóz- tassék tovább zörgetni. Ha emlékezetem nem csal, Méltóságod szavára kijelentette :

— Fiuk, ha elvesztem a partit, kiköltözöm Amerikába!

Ha szigorúan vesszük a dolgot, a játszma elveszett. Most az ország, sőt az egész világ kiváncsi arra, hogy Apponyi Albert gróf ura lesz-e a szavának. A tépelődés marczangolja a kebleket, hogy ma költözik-e Apponyi, vagy holnap vándorol ki ? A magyar vezényszóvaí lehet. Az előbbi már elveszett, de Apponyi Albert becsületszava nem fogja követni.

Az elveszett alkotmány védelmének súlyos gondjai között bizonyára megfeledkezett Méltóságod erről a csekélységről. Engedje meg, hogy én, kiváló tisztelője, aki féltő szeretettel őrzöm az Apponyi-név nimbuszát, emlékezetébe idézzem ezt a nemzetnek adott ígéretet szives beváltás végett. Nem szeretném, ha akadna csak egy is, aki ujjal mutatna hazám grófjára:

— íme egy Apponyi, aki úgy játszott a szavával, mint macska szokott az egérrel, mint Kossuth Ferencz a magyar vezényszóval.

Gróf ur, ne engedje ezt magán száradni. Kérve- kérem, költözzék ki ebből a hazából. A kivándorlást már méltóztatott tanulmányozni a múlt hetekben. Aki tanul, az tud. Tessék megpróbálni, nem megy az nehezen annak, aki mosolyogva fogadta az abszolutizmust, az alkotmány bukását. Az ilyen haza nem érdemel többé egy Apponyi Albertet. Fossza meg tőle a hazát s mire a darvak, gólyák, fecskék hazajönnek, mire a Savanyu Jóskák, Takács Zoltánok, Dienes Mártonok kiszabadulnak, hazatérnek, ajándékozza magát Amerikának. Ha elvesztette a hazát, mentse meg a becsületet. Mi, akik évente százezer magyarokat ajándékozunk Amerikának, megszoktuk a veszteség fölötti fájdalmat s talán akkor sem reped meg a szivünk, amidőn ön megváltja az Amerikába szóló 1. osztályú hajójegyet. Vagy igen ? Gróf ur, próbálja meg 1 _______Egy, aki még nem vándorolt ki.“

A vármegyei tisztviselők sorsa.

Aggódva és reménykedve várta sok vármegyei tisztviselő a 60-as bizottság február 24-iki gyűlésének eredményét. Tagadhatatlan izgatottság fogta még azokat is el, kiket a kérdés egyáltalán nem érdekelt,

Három hét múlva Katlan felé csúszott János szánja. Két ülés volt rajta. De az csak egynek látszott. Egybefonódtak szegények a nagy hidegben. János vitte az asszonyt. A csengetyü csilingelt.

— Csiling, csiling, asszonyt hoz a János.

Egyőjük érezte a hideget.

— Estére otthon leszünk.

S a nagy, végtelen, iromba fagyból mintha tűz csapkodott volna feléjük. Bizsergő, édes melegség fogta el őket, mintha a fagyon tovacsuszanó szán izzó katlan lett volna, Érezték a tüzét a lelkűkben s látták a tüzet, a veszedelmet maguk előtt és mögöttük. Hidegen, zöldes villogásban fenyegette őket a tűz, az éhes, vakmerő ordasok támadó csoportja.

A ló, mintha a János szive vert volna benne, bátran vágtatott előre. Meg se torpant, vonta a szánkót, benne gazdáját, meg a gyönyörű asszonyt.

János a puskához nyúlt. Mögöttük loholt egy görhes, üvöltő dög, belepuffantott. A farkasok elmaradtak.

De a lovat egyre nyomon kisérte a másik. Otromba, lompos, erős inu vad, nem félt, nem tágított... Az ég magára szedte szemérmetes fátylait... Mély szürkeség borult a tájra. A hófúvás eltemette a nyomokat. A ló meghorkant, a szán belezökkent valamibe. Megálltak.

Ez volt az uj asszony nászutja.

János nógatta a lovakat, de az nem mozdult. Tudta, hogy utat tévesztettek. Ha félóráig itt kéne vesztegelniök, megfagynak valahányan ... A farkas veszettül vicsorította éles fogait.

A szán beledőlhet egy láthatatlan szakadékba, s ott vesznek ketten, szerelmük első éjjelén, a rémes hófúvás idején, rettenetes nászutjuknak vége.

János fogta a puskát s belesózott a farkasba. De csak úgy horzsolta keshedt bőrét, hadd iramodjék tova s mutassa az utat.

A farkas előre inait. A ló a vert csapáson utána. Kikászálódtak a veszedelmes útvesztőből. Megint ott csúszott a szán a hegyi utón.

A farkas unta a dolgot és megállt.

Az asszony dideregni kezdett.

— Ne félj, aranyom, — mondta János, —hazavezet bennünket a beste fajzat.

Megint megcsiklandozta a farkast s az üvöltő vad tovább futott előttük. A szánkó utánna.

Sötét este lett.

A farkas-hátra vihogott gyilkos szemével, bele- üvöltött az éjszakába, de nem akadt párja. Egy se jött utána. Azok ott lakmároztak messze mögöttük az eleesett bajtárs csontjain.

Katlan nem volt már messze.

A farkas még egyszer szerencsét próbált.

János fogta a puskát, de a fegyver nem sült el többet.

Próbálta, igazgatta, csettegtette, de nem szólt az istentelen.

De a farkas, mintha észbe kapott volna, csak loholt előre, befordult a keskeny horhóra és csalogatta maga után a nászutasokat.

Megjöttek, otthon voltak.

— Verjem agyon? — mondta János a gyönyörű asszonynak.

— Ne bántsa, ne bántsa, könyörgött a tüz- szemü menyecske, ha nincs ez a farkas, temetőnk a hófúvás. Megmentett bennünket.

— Igaz.

Bementek a házba.

Az éhes vad kíváncsian bámészkodott be a jégvirágos ablakon.

találgatták az esélyeket, mérlegelték a lehetőségeket, külömböző formulákat állítottak fel, bíráltak el s a végeredmény — mint ma mindig történni szokott — minden egyéb volt, csak az nem, a mire gondoltak, a mire számítottak.

Annál meglepőbb volt ez az eredmény, mert elkeli ismernünk, hogy a 60-as bizottság határozott nagy többsége a tisztviselők felmentése mellett foglalt állást, nem akarjuk mondani, hogy kivétel nélkül, mert nem akarunk rectificatióra okot szolgáltatni, de el kell ismernünk, hogy legjobb tudomásunk szerint a bizottság tagjai közül nem volt felszólaló, ki a tisztviselőket a resistentiára szorította volna és mégis a végeredmény az, hogy ma a tisztviselők a resistentia álláspontjára látják kényszerítve magokat.

Erre pedig reákényszeritette őket egy szerencsétlen gondolat, az a gondolat, hogy a vármegyei tisztviselőkét összehívták ugyanarra az időre s jogtalanul résztvéve a 60-as bizottság ülésén, nehány vagyonos tisztviselő mások helyzetét nem ismerő heve a tisztviselők sorsát eldöntötte úgy, hogy a bizottság határozatot sem hozva, csak azt mondotta ki, hogy a tisztviselők magok döntötték el a kérdést.

Amint értesülve vagyunk ép a kettős indokból, mert a 60-as bizottság ülésén a tisztviselők is, bár annak nem tagjai, résztvettek s igy a bizottság határozatot nem hozott, némely bizottsági tag előterjesztéssel akar élni a bizottság előtt.

Nem akarjuk ismételve leírni azt a jelenetet, melylyel a bizottság bezáródott, midőn az egyes tisztviselők névszerint felszólítva saját tisztviselőtársuk által mintegy erkölcsileg kényszerítve nyilatkoztak a resistentia mellett, mi csak azt akarjuk itt megállapítani, hogy a bizottság tagjai a legjobb akarattal voltak a tisztviselők sorsa iránt s el kell ismernünk azt is, hogy gróf Károlyi István óvakodott mindaddig nyilatkozni, mig a tisztviselők magok nem ítélve sorsuk felett, a segélyezés kérdése nem került szőnyegre.

így lett a február 2á-ki gyűlés, azt lehet mondani váratlan sok keserűség, talán szenvedés és nyomor kútfeje indokolatlanul, mert indokolatlannak kell neveznünk a tisztviselői kar vagyonos tagjainak eljárását szegényebb! tiszttársaik ellen, a mit még kirívóbbá, még menthetetlenebbé tesz azon eljárásuk, hogy büszkén, mint spanyol hidalgók, lemondtak az ideiglenes segély elfogadásáról, hogy ezt keserűvé, csaknem elfogadhatatlanná tegyék szegényebb társaik részéről, mert ezen tettök által lealacsonyították azt a koldusnak nyújtott alamizsnává. Legalább lett volna annyi tapintat bennük, hogy e segélyt fel nem vették volna, hagyták volna illetetlenül, mert annak még közczélra való ajándékozása is sértő, bántó leit volna a többiekre nézve, de ezen tüntető lemondással egy oly gyalázó határvonalat vontak magok és szerencsétlenebb helyzetű társaik közt, hogy az a democratia arczulcsapása s egyúttal minden további közösség megtagadása és saját becses egyéniségüknek egy külön, magasabb polezra állítása. Bebizonyították ezen tettök által, hogy valódi meggyőződésük szerint resis- tentiájok nem egyéb, mint egy jó üzletnek vélt befektetés s a hazafiság megtermi annak idején gazdag gyümölcsét. Sőt még azzal is előállhatnak, hogy ők hozott anyagi áldozatukkal külön elbírálás alá tartoznak, mert a másoknak adott alamizsnával ezek jogigényei részben kielégittetíek, részben leszállítottak.

Ezekkel a gazdag urakkal, kik a jólét ölén fogják várhatni hazafiságuk bő megjutalmazását, nem szükséges tovább foglalkozni, de foglalkoznunk kell azokkal, kik kénytelenek az alamizsnává lealacsonyított segélyezést elfogadni vagy álszeméremből — mert ilyenek is lesznek — azt visszautasítani. Nem foglalkozunk azokkal sem, kik fiatalon s család vagy feleségnélkül indulnak neki az élet viharának, de foglalkoznunk kell azokkal, kik vagyontalanul, esetleg adóssággal terhelve az élet derekán látják szükségét annak, hogy e szegény országban, hol minden pálya a legnagyobb versenynek van kitéve, törjenek uj pályát magoknak. Lelketlen- séggel kell vádolni azokat, kik saját akaratukat vagyon létében szabadon követve, nem gondoskodtak módról, hogy szegény társaikat ne taszítsák le abba a mélybe, melybe ők szerencsés véletlen folytán nem bukhatnak alá, mert nem az a súlyos vád lelkiismeretökön, hogy a családapát és anyát belekényszeritették a nyomorral vagy legalább az ínséggel küzdeni, hanem még nagyobb vád az, hogy a családfőt megfosztották sok esetben annak a lehetőségétől, hogy gyermekeiket saját állásuknak megfelelően nevelhessék, az életnek indíthassák és leikükön marad esetleg sok nemzedékeknek nyomora, társadalmi fokozatának sülyedése. Nem olyan felületes vád ez, mint első pillanatra látszik, mert aki ismeri az életet teljes mivoltjában, az tudja, hogy egy-egy társadalmilag anyagi helyzetéhez képest magasabb fokon álló családnál mit tesz csak néhány ezer koronával több vagy kevesebb vagyon, az tudja, hogy sokszor családi existentiák sorsa függ csekély összegektől, már pedig azt nem tagadhatja senki, hogy mig a pályát változtató tisztviselő uj pályára készül, mig uj pályát tör magának, addig az a néhány ezer korona elfogy, vagy a mi szomorúbbá teszi a helyzetet, néhány ezer korona adósság fog előállani.

És mi lesz azoknak sorsa két év múlva, akik ma helyeiket elhagyják ?! Nehányan akik családi összeköttetéssel bírnak s vagyonilag kibírják, remélhetnek ha nem is kárpótlást, de némi elhelyezést, de a legnagyobb rész régen elhányódott a szélrózsa minden irányában s ha az anyagi küzdelmek miatt adósságba merült, nem fogja senki ez adósság okait fürkészni, hanem legtöbb esetben ép ez fog indokul szolgálni arra, hogy rajta segíteni nem lehet.

Minket, nyugodt szemlélőket nem téveszt meg semmi s nem csodálkozunk azon, ha egyeseket teljesen megváltozva látunk lelkileg. Nem mondjuk reájuk, mint hallottuk, hogy most mutatják be valódi jellegöket, mert tudjuk, hogy az a nehéz küzdelem és aggódás, mely hónapokon át elfoglalta elméjüket, hogy végre