Szatmármegyei Közlöny, 1905 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1905-01-15 / 3. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY tárjam fel önök előtt, kénytelen vagyok visszapillantani a majdnem másfélévig tartott obstrukczióra és 10 hónapos törvényenkivüli állapotra, melynek következményei, gazdasági, politikai, erkölcsi s társadalmi tekintetben kiszámithatlan veszteséget okoztak államunknak, nemzetünknek; az elmaradt ujjonczozást népünk ezrei siratták, állami tekintélyünk nagy mértékben szenvedett saját népünk előtt, hogy állami intézményeink nem tudták megóvni népünket, a póttartalékosok behívásával járó nagy s nyomasztó áldozattól, de szenvedett állami tekintélyünk a külföld előtt is, mert parlamentünk jóhirnevén csorbát ejtett, s nem voltunk képesek tisztába hozni azokat a gazdasági kérdéseket Ausztriával s a külfölddel, a melyekhez életbevágó érdekeinkkel vagyunk hozzákötve; de az obstrukcziónak egy másik káros hatása nyilvánult azon bennünket veszélyeztető harczban, melyet meggátolni akkor sem időnk, sem erőnk nem volt, mely harcz a legalsóbb néprétegekből emészti fel áldozatait, kik félrevezettetve csak fáradságos és következetes magatartással tórithetők vissza. Közéletünk munkássága megbénítva, minden figyelmünk s érdeklődésünk az obstrukczióval elfoglalva senkinek sem volt ideje, hogy figyelemmel kisérje vagy számbavegye, mint terjednek mindjobban a nagy társadalmi betegségnek jelenségei, melyek a socialdemocratia útlevelével a külföldről hozattak hozzánk, ugyan nem magyar ajkú s nem magyar érzelmű egyénekkel, de kik, fájdalom, társadalmi s gazdasági viszonyaink gyengeségében, megtalálták a talajt e nemzetrontó aknamunkára. E bajért vád terheli a magyar parlamentet, mert közte s a nemzet között, nincs meg azon érzés s gondolkozásbéli közösség, mely az egészséges politikai élet alapfeltétele ; mintha a magyar közélet embereiből teljesen hiányoznék a helyzetnek, a nép gondolat- és érzésvilágának ez ismerete; de talán ennél még nagyobb baj és súlyosabb veszedelem okozója lehet, az érzés s gondolkozásbeli szakadás a nép tömege és a nemzetet vezető értelmiség között. A paraszt már-már megfeledkezik, a mire oly büszke volt: hogy hazafi. Az ipari munkás tüntetőleg becsmérli a polgári társadalom nemzeti törekvéseit és hazafias küzdelmeit és mind a kettő ellenségének tartja azt az értelmiségi osztályt, melyet még két évtized előtt is bizalmat megérdemlő vezérének tartott; hogy mulasztás történt, az kétségtelen, de nem olyan, mely a socialis harcznak jogot adjon arra, hogy a társadalom békéjét feldúlja s a nemzeti egység kapcsait széttörje! A jelenlegi kormányelnökben megtalálom a teljes garancziát arra, hogy a közgazdasági s társadalmi politika nagy kérdésével úgy fog foglalkozni, hogy a jogok s kötelességek egyenlősége alapján a népet, a jogok s kötelességek azonos arányában fogja része- siteni. És még alig heverte ki első perczeit e nagy halálos betegségből lábadozó ország, midőn virradóra kiütött a vasúti strike, megakasztva az egész országban minden forgalmat, úgy hogy húszmillió embernek egymás közt s a külfölddel való értékcseréje szünetelt, a fővárost éhínség fenyegette, terményeink kiszorultak a külföld fogyasztó piaczárói, az ország egész gazdasági vérkeringése megdermedt s minden óra milliónyi kárt okozott. Megnyugvással fogadta az egész ország a kormány intézkedéseit, mely felelőssége tudatában keménynek mutatkozott, hogy erősnek bizonyuljon s az elért eredmény, melyet az egész közvélemény lázasan áhított, teljesen igazolta a kifejtett kormányzati energiát s hogy föltétlenül azon színvonalnak magaslatán áll, melyet e kérdés alapos megoldásánál is tőle elvárunk, mert a strike megtörése a munkának kisebb része volt; a nagyobbik fele az uj szervezetnek olya- tén kiépítése, hogy a szolgálat rendjének vasfegyelmét ne csak elfogadják, de meg is szeressék, szilárd biztosítékokkal felszerelve, ily borzasztó rázkódtatások ismétlődése ellen. Csak az elismerés hangján nyilat- kozhatom a Tisza-kormány által életbeléptetett s kezdeményezett összes rendszabályokról, nemcsak az állami, de a törvényhatósági tisztviselők és községi jegyzők, nemkülönben az állami vasúti alkalmazottak fizetésének tetemes feljavítása, — az oly régóta sürgetett törvényjavaslatnak elkészítése és benyújtása a polgári perrendtartásról, — -népoktatási törvénynek módosítása a magyar nyelv hatályosabb oktatása érdekében, — az állami beruházások, melyek sok iparos és munkásnak adnak kenyeret, — az Olaszországgal kötött s fontos gazdasági előnyöket biztositó kereskedelmi szerződés s végül a katonai téren oly nagy eredményt mutat fel, melyet eddig kormány Ígérni nem volt képes, de az ellenzék még remélni sem mert; a magyar állami nyelvnek érvénybehelyezése, a közös hadseregbeli intézményeknél, úgy mint magyar levelezés a közös hadsereg bárhol létező összes parancsnokságai, csapatai s intézetei a magyar polgári hatóságokkal, s egyesekkel, a kincstári laktanyáknak magyar feliratokkal való ellátása, a katonai büntető perrendtartás előkészítése, olyformán, hogy abban a magyar államnyelv érvényre jusson, a magyar csapatoknak magyar tisztekkel való ellátása, magyar honos tiszteknek magyar csapatokhoz való áthelyezése, a magyar állami alapítványi helyek létesítése a közös hadseregbeli nevelő s képző intézetekben, kizárólag magyar honos ifjak részére, a tiszti nevelésnél a tannyelv szabályozása, hogy a tan- és vizsgálati nyelv a tantárgyak jelentékeny részében magyar legyen, a magyar alapítványi helyek melyek eddig a közös hadügyminiszter felügyelete alatt állottak, állami felügyelet s kezelés alá vétettek; a 48-as honvédek illetékeinek felemelése, a magyar darabont testőrség szervezése, az uj véderőtörvény tervezetének kidolgozása, — kétévi tényleges szolgálati idő, — a póttartalékba való beosztásnak igazságosabb módon való rendezése, — a honvédséghez ujonczoknak nemcsak magasabb, hanem az összes korosztályokból való beosztása s végül a honvédségnek tüzérséggel való ellátása, valóban megdönthetlenül bizonyítanak a mellett, mily szabadelvű, mily nemzeti, mily igaz magyar, gróf Tisza István miniszterelnök, hogy oly rövid időn belül ily óriás eredményeket vívhatott ki. De még számos reform vár megoldásra; igy pl. mindnyájan szükségét érezzük, adózási rendszerünk reformjának. Egy nehéz gazdasági viszonyok közt sínylődő ország adózási rendszerének igazságosabb, elviselhetőbb alapokra fektetése olyan vállalkozás, melylyel a kormány becsületes intencziójának csak újabb bizonyságát teszi majd; türelemmel kell tehát bevárnunk, hogy minden tekintetben bennünket kielégítő müvet alkothasson ; mert nagyon megfontolandó, mely határig lehet az adózási progressio elvének alkalmazásában elmenni, és hogy az egyenes adók mekkora területén kell majd a progressiv teherviselést meghonosítani; azzal a modern államtudomány tisztában van, hogy az egyenlő teherviselés igazságtalan, s hogy az állami terhek méltányos elosztása nem az egyenlőség, hanem az arányosság alapján érhető csupán el; nagy kiadással jár majd a kataszteri felvételeknek revuieálása, mely hivatva lesz, a földadó igazságosabb kirovását eszközölni, de gyümölcsöző befektetés lesz ez nagyon, s megvagyok győződve, hogy a földadó uj alapja a méltányossággal s a gazdasági ellensúly követelményeivel fog összhangban'állani. Joggal feltételezhette volna az ország, hogy midőn annyi égető kérdés áll elintézetlenül, a nyári szünet után az ellenzék, önmagába szállva, jóvá fogja tenni azt a sok mulasztást, melyet a csaknem két évig tartó obstrukczió által okozott; a rendes munka biztosítására a kormányelnök a legelső alkalmat megragadta, hogy az annyira szükségesnek mutatkozó „házszabályreform“ kérdését napirendre hozza, illetve az „uj házszabály“ kidolgozására egy 21-es bizottság kiküldetését indítványozza. Az ellenzék még ezt is kifogásolta, megakadályozta ; s itt történt az első lépés arra a lejtőre, mely az országgyűlés feloszlatása felé vezetett; itt hibázott először az ellenzéknek tisztességes eleme — melynek ugyancsak érdekében állott Volna a házszabályoknak módosítása — hogy elhagyta magát ragadtatni, azon kétes exisztencziáju egyének által, kiknek szereplési lehetősége egyedül az obstrukczió ingoványos mocsarában gyökerezhet. Ámítás volna feltételezni is, hogy az a 20—30 tagú ellenzéki csoport hazafias aggodalomból vagy bármi nemes s becsületes intenczióból obstruált; ezt a leglaikusabb politikus sem fogja ma már elhinni; törődtek is ők a magyar parlamenttel, a felségjogokkal, az alkotmányban biztosított többségi joggal, tisztelték is ők a házszabályokat, nem-e tették magukat számtalan ízben túl rajtuk, nem-e magyarázták félre, nem-e játszották ki, nem-e akasztották meg a tanácskozást heteken, hónapokon át, nem-e szegték meg, csaknem állandóan az 1848: III. t.-cz. 28-ik §-át, mely a kormány tagjainak a szólási jogot biztosítja; nem az ő szájuk ize szarint beszéltek, s miután mindez nem bizonyult elégségesnek, hogy a közvéleményt, a nemzetet a maguk álláspontjának megnyerjék, daczára, hogy a magyar képviselőházban nem átallották számosán és gyakran a concrét tényekkel homlokegyenest ellenkezőt állítani, daczára, hogy a sajtóban képviselt orgánumaik következetesen hazug rágalmakkal, mocsokkal s szennyel igyekeztek kormányt, szabadelvű- pártot s mindent, mi tisztességes, becsületes, s magyar ez országban, befeketiteni, mondom, miután mindez igyekezetük kudarczot vallott, fonák elmésséggel sikerült nekik végre az ellenzék higgadtabb factorait a maguk védelmére megnyerni. Így azután, számban s némi tekintélyben gyarapodva, még nagyobb ellenállást fejthettek ki, hogy a ■ parlamentet munkájában teljesen megbénítsák ; ily jelenségek között kizártnak tartottuk a békés kibontakozást s november 18-án elérkezettnek láttuk az időt, hogy mint a nemzet alkotni ányos többsége, jogainkat gyakoroljuk; ezt pedig csak úgy akartuk érvényesíteni, ha a legnagyobb nyilvánossággal, az ország színe előtt, túltesszük magunkat, egyszer, egyetlen egyszer, a házszabályok betűjén ; — mily komikus kép volt, látni azt a müfelháborodást azok részéről, kik nemcsak a házszabályok betűjén, de szellemén is nem egyszer, de nap-nap után, heteken, hónapokon, csaknem éveken át tultették magukat, pedig igazi nemzeti czél sohasem lebegett előttük!! ! Midőn deczember 13-ára össze lettünk hiva, minden eshetőséggel számoltunk, mindenre el voltunk készülve, csak egyre nem — „a férfiúi bátorság megcsúfolására“, nem, — szégyenfoltjára a magyar hősi erénynek és hogy „az ülés ideje előtt“ egy szertelen politikai tivornya dúlja fel az ország tanácstermét. Erre nem gondoltunk ! Oly jelenet volt az, melyet elfeledni nem lehet, de híven leírni sem ; mert a higgadt szemtanúban is van vér, mely elfutja szemét és lakozik harag, mely szenvedélyeket vált ki és undort kelt. A szólásszabadság s alkotmány hamis megvédelmezésére törtek, zúztak, romboltak, pusztítottak és becsületes embereket bántalmaztak, kiket eskü s kötelesség mozdulatlanságra és tehetetlenségre kényszeritett; — ugv latszik, az ellenzék „erre“ szövetkezett! — vagy hogy „szent harag“-nak minősítse azt a tobzódó, frivol jókedvet, melylyel munkájuk sikerét ünnepelték ; az összetört bútordarabokra irt autogrammok, a czigarettázás a tanácskozás termében, photographálás, a szavazási paródia, az éktelen fütyülés és orditozás, mindez a szövetkezett ellenzék „Honfitársaink" czimü procia- matiójában összezsugorodik egy méltóságos és ihletett székeltávolitássá s e ferdítésben a nyers valótlanságnál egyebet nem láthatunk ; hiába keverik bele a királyt és hazát, a testvéri szeretet és az alkotmány mezejét, nem lehet másról beszélni, csak a rombolásról. Neki estek védtelen szolgáknak ezek az „urak*, százan űznek, és kiverték őket a teremből; száz „törvényhozó“ elbánt tiz teremőrrel, kilenczszékkel és asztallal, A kisebbség, mikor a többség a maga jogát, a házszabály egyszeri megszegésével, gyakorolta, jogtip- rásról beszélt, félrelvert minden harangot, felizgatta az országot, hogy vége immár az alkotmánynak ; s mit tett az ellenzék ? Ütött, vert, zúzott, bontott; a házszabály, melyet a többség egyetlen egyszer sértett, csak házszabály, de a törvény több a házszabálynál. A kik deczember 13-án mindent felforgattak, fölébe helyezkedtek törvénynek s királynak, megsértették az alkotmány sarkalatos tételét, a királynak azt a jogát, hogy tőle függ a parlamenti ülésszak megnyitása s berekesztése. Hiába ferdítik tehát a nov. 18-ikát, kiforgatva a kormány intenczióját, hiába hamisítják meg a szabad- elvüpárt programmját, hiába lázitják és ingerük, becsapják és rémitik a népet, nézzék meg önök, tisztelt Választópolgártársaim, a photographiákat, miket az ülésteremben készítettek, hasonlítsák ősze a szövetkezett ellenzék hivatalos documentumával és akkor Ítéljenek : lehet-e hinni „ezeknek az uraknak“ ? Decz. 13-án tehát eldőlt a koczka, mindnyájan átláttuk, hogy e parlamenttel többé tanácskozni nem lehet, ki kell előbb söpörni a törvényhozás csarnokából minden oly elemet, mely a komoly s becsületes munkának útját állja. A döntés hatalma oda lett terelve, ahol minden jognak forrása buzog: a választók fóruma elé ! ítélni fog a nemzet, hogy kivánatos-e a házszabály-revízió, de ítélni abban is, hogy jóváhagyja-e a nov. 18-iki, egyszeri, egyetlen egyszeri szabálysértést; és a nemzet ítélete végérvényes lesz, semmifele jog és semmiféle hatalom nem fogja útját állhatni ezen Ítélet végrehajtásának, mert a választóközönség akarata, minden jognak egyetlen forrása, ebből a forrásból fakad minden törvény, s e forrás szabja meg korlátlan hatalommal, mi maradjon meg a tényleges jogból s mi dőljön el belőle, meddig álljon fenn, bármely régi jogszabály s mi lépjen mint uj jog, a réginek helyébe. Az obstrukczió mellett elvész a parlament tekintélye, de vele a nemzet tekintélye is. A szabadelvüpárt törekvése, hogy szüntesse meg a technikiai obstruckcziót, szüntesse meg azokat a visszaéléseket, melyek a régi házszabály keretében lehetségesek voltak, hogy szüntesse meg azt a durva hangot, mely ma a képviselőházban uralkodik, de a mellett engedjen egész szabad teret a szólásszabadságnak, a melyet semmi irányban korlátozni nem akar s nem is fog. Lelkiismeretem parancsát követve nyíltan, határozottan s tartózkodás nélkül jelentettem ki meggyőződésemet és elmondottam a tényeket. Ha bizalmuk megnyilatkozása folytán önöket képviselhetem, a kerület érdekeit mindenkor erőmből felkarolom s hazámat teljes odaadással fogom szolgálni! Budapesten, 1905. január 8. Hazafiui üdvözlettel igaz hívük Gróf Károlyi György, s. k. Egy beszámoló beszéd. Jékey Zsigmond, a m.-szálkái kerület volt képviselője a következő érdekes beszámoló beszéddel búcsúzott el a kerülettől: Tisztelt polgártársaim ! Azon megbízatás, melyet az 1901 -ik évre Összehívott országgyűlésre, a mátészalkai kerület volt tisztelt választó polgáraitól pártkülömbség nélkül egyhangúlag nyertem, a képviselőház feloszlatásával megszűnvén, kötelességemnek tartom, ezt a bizalmat elsősorban hálásan megköszönni, ténykedéseimről számot adni, s a megbízatást a tisztelt választó közönség rendelkezésére bocsátani. E végből voltam bátor t. választó polgártársaim önök körébe megjelenni. A midőn én most önök előtt megjelentem, hogy beszámoljak, miként éltem azon jogokkal s miként teljesítettem azon kötelességeket, melyeket az önök megtisztelő bizalmuk reám rótt, annak megítélését teljesen önökre bízom, de jelezni kívánom, a mi különben is köztudomású dolog, hogy azon programmtól, melynek alapjan önök megválasztottak, egy hajszálnyira sem tértem el. A lefolyt országgyűlés elejétől végig a folytonos küzdelmek és kormány váltságok között folyt le, s igy fájdalom sok üdvös és közhasznú törvény hozatala lehetetlenné vált. A függétlenségi 48-as párt, minden lehetőt elkövetett arra nézve, hogy a nemzet érdekében, a zászlajára Írott törekvéseket megvalósíthassa. Hogy teljes nyíltsággal tárjak fel önök előtt mindent, azzal a nyíltsággal, a mely azt hiszem vezérfonalként húzódik egész közéleti működésemen keresztül, hogy azt mondjam meg, a mi meggyőződésem szerint helyes és igaz, nem törődve azzal, hogy tisztelt polgártársaimnak tetszését vagy helyeslését éri-e el vagy sem, őszinte és nyíltságomból kifolyólag kijelentem, miszerint
