Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-04-17 / 16. szám
A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. _ .< * -' SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL : ' hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évié 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Meggyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona. Egyes szám ára 20 fillér. i#=Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. A nagy beruházás kritikája. Megtörtént a várva-várt nagy esemény, amelytől a már esztendők óta pangó közgazdasági élet fellendülését várják. A közel négyszáz millió koronányi állami beruházásból törvény lesz, megindul a lomha tőke, mely már oly régóta hevert gyümölcsözetlenül a bankok kasszáiban, fellendül a vállalkozási kedv, melynek pangása ónsulylyal nehezedett iparra és kereskedelemre és dologba fog a sok ezer munkáskéz, melyek a hosszas tétlenség okozta nyomorgás folytán fenyegetőleg, ökölre szorítva emelkedtek a gazdagok palotái felé. Üdvözöljük e nagy eseményt, örülünk neki, ez azonban nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy elmondjuk a nagy beruházásról s annak mikéntjéről a véleményünket. Öt esztendőre van tervezve a beruházás s a folyó esztendőre hetvennyolcz millió koronát folyósítanak belőle. Ebből az összegből azonban a nagyobbik részt már folyósították, már elköltötték, alig harmincz millió korona uj pénz kerül belőle a kereskedők, iparosok és munkások közé. Ez pedig édes kevés — Bis dat, qui cito dat — kétszer ad, ki gyorsan ad ! E régi, találó közmondás semmire sem alkalmazható jobban, mint a sápkóros, kiaszott magyar közgazdaságra. Mit ér a hosszas szárazság folytán eltikkadt, elernyedt termő földnek a perczekig tartó szemecsgélés, amikor csak hosszas, erőteljes esőzésből idülhet fel ? A harmincz millió az idénre szentelt olaj csepp, amelytől nemcsak hogy általánosan, de még részleges javulását sem várhatjuk közgazdasági állapotainknak. Egy két apró viczinális vasutat és igazságügyi palotát építenek a vidéken, azonfelül a tővárosban is emelnek egy-két középületet. — Az ilyen beruházással bizony nem megyünk semmire. Egy-két vállalkozónak, iparosnak, egy-két ezer munkásnak, néhány városnak és községnek nyújt csak valamit ez a kicsi beruházás a többinek most is csak úgy fog kopni az álla, mint ezelőtt. A közérdeket a beruházás csakis abban az esetben szolgálta volna megfelelően, ha az első esztendőben, amikor a hosszas pangás folytán a legnagyobb a szükség a közgazdaság terén, a legnagyobb össszeget, például kétszáz millió koronát szántak volna a czélra. Ez olyan tekintélyes összeg, melylyel az ország számos részében megkezdhették volna a tervezett nagy alkotásokat, a munkátalan ezrek egyszerre kenyérhez jutottak volna, az iparosok, gyárosok és kereskedők pedig keresethez. És úgy is remélte, várta mindenki a nagy beruházást, amely egyszerre fog uj életet önteni hanyatló közgazdasági életünk elnyomorodott testébe. Azonban — úgy látjuk —- hogy gyökeres orvosság helyett, csak étherbefecskendezést kaptunk — a beteg tovább nyavalyog, miután kissé megkönnyebbült. Ez nem az, amit vártunk és reméltünk. Az első lépés a nagy beruházáshoz ingatag és gyámoltalan — a közélet bizony nem fog emelkedni ! Ellenben az igaz, hogy nagy az öröm, az építő iparosok között. A háromszázhetven millió koronányi beruházásból több mint háromszáz millió árát épitenekü Vállalkozó, kőmi vés, ács, lakatos, vasútépítő, sinrakó, földhányó napszámos, dunaszabályozó, mérnök, kubikus, útépítő — mind örvendezik, hogy öt esztendőn at olyan sok munkájuk lesz. De úgy tudjuk, hogy vannak Magyarországon más iparosok is, gyárosok is és diplomás emberek is, akiket kenyérhez csak uj kulturális intézmények, illetve azok kiterjesztése juttathat. Ezek a körök is teljes joggal várhatták, hogy a nagy beruházásból szocziálisan nekik is jut valami s most látják, hogy bizony csak alamizsna jut nekik — ha ugyan jut Keveseljük a beruházási tervezetben az előirányzott pénzt a kulturális czelokra —- de sokaljuk stratégiai vasutakra és viczinális vasutak megváltásába. Több mint száz millió koronát nyelnek el ezek — pedig ráértek volna. A magj'ar népnek sürgősebb, más szükségletei vannak, melyeknek fedezéséről nem történt gondoskodás. Még van idő a beruházás tévesztett czél- jait helyesebbekkel pótolni. Ne mulasszák el ezt az intéző körök, mert ha az ilyen nagy horderejű dolognál történik hiba — az helyrehozhatatlan. Egyesüljünk.*) Régi dolog, már évtizedes eszme. Csak felelevenítem, talán már megjött az ideje. — Elgondolkozom vármegyénk szegény népeinek sorsán s egy mély, egy belső fájdalom vesz rajtam erőt, hogy népünk oly szegény és tudatlan. Különösen a román és az orosz. A zsidó szintén nyomorog — legnagyobb részben, — de az élelmes, az tud segíteni magán — ha kell embertelen módon is, és a talaj megvan hozzá, talán sehol a világon sem alkalmasabb, mint hazánk éjszakkeleti részén. A magyar elem legnagyobb részben képezi az intelligentiát, nagy része tisztviselő; ők képezik a helybeli és a megyei táisadalmat. Hogy népünk oly szegény, annak oka, kétségtelen a talaj, de hogy a nép oly tudatlan, a miből szegénysége is következik — ennek nagyon sok oka van, hanem egyelőre maradjunk a hallgatólagos méltányosság mellett! . . . A többek közül egyet mégis megemlítek, csupán azért, hogy a figyelmet felköltsem — a nép vezetői, az elöljárók, hivatásuk magaslatáról tekintsenek le a népre, hogy őket ne terhelhesse az a vád, hogy a népet csak szipolyozni, csak nyúzni tudják, hanem vezessék, támogassák ! . . . Segíteni kell az államnak s a társadalomnak a szegény népen, hogy mindennapi kenyerét legalább becsületesen megszerezhesse. Foglalkozást kell nyújtani a népnek. Másodszor pedig igyekezni kell azon, hogy a nép, a műveltség előre haladjon. Mert ez a két ok : a szegénység s a tudatlanság, müveletlenség nagy veszély, pláne ha utóbbiak igen nagy számmal vannak, mint a Felföldön. De véleményem szerint a legnagyobb teher s mulasztás mégis a társadalmat illeti. Szükségtelennek találom azt megokolni, csak éppen annyit említek meg, hogy a társadalom nem fejtett ki kellő akciót s a magyar nyelv és állameszme érdekeit nem védi meg teljesen. *) Felkérés folytán a Máramarosi Újságból vesszük át e czikket T A C Z A. Férfiak asszonyokról. „Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél! Azt beszélik székében özvegy Bihary Imréné bárónéról, hogy trafikoslány volt, mikor megboldogult ura megismerte. A leány szép is volt, fiatal is volt, de szegény és árva, a báró csúnya, öreg, de gazdag és altábornagy. Ez magyarázza meg ezt az abnormális házasságkötést. Azt is mondják, hogy egy fiatal vezérkari liszt napos vendége volt házuknak akkor is, ha a férj nem volt otthon. Tehát megvan a kulcsa annak a rejtélynek is, hogy miért fogadta egykedvűen udvarlásainkat és sohasem tüntetett ki közülünk senkit különösebb kegyével. A problema csak ott kezdődik, hogy most, mikor független és szabad, nem megy férjhez egykori imádójához?! . . . “ „Barátom, nem jársz helyes nyomon ! Pessimis- musodra vall, hogy az ilyen mende-mondáknak kész vagy hitelt adni! Köztudomású dolog, hogy minél szebb, minél kedvesebb és minél élénkebb egy asz- szony, annál inkább ki van téve a rágalmaknak ! Biztosíthatlak, hogy kevés olyan kifogástalan asszonyt találsz, mint a báróné! Az a bizonyos fiatal vezérkari tiszt egyszerűen a képzelet szülöttje. A megboldogult báró alacsony sorsból emelte magahoz ezt a nőt. O taníttatta, képeztette, s ezért ez az asszony még ma is hálásan őrzi az ura emlékét. Most már megválthatom neked, hogy én évek. óta szeretem a bárónét. A szerelmes ember féltékenységével leselkedtem utána éveken keresztül, hívén, hogy engemet egy másik szerencsésebb vetélytárs miatt nem hallgat meg. Mondhatom neked, hogy minden kutatásom meddő volt ! Ez az asszony csak az urát szerette a szeretet és hála vegyes érzelmével!“ „Hihetetlen ! Egy ilyen fiatal nő ment lenne a világot mozgató leghatalmasabb szenvedélytől, a szerelemtől ? Ez mesébe illő gondolat! Sőt merem állítani, hogy még oda sem, mert ma már a gyerekekkel sem lehet eféle képtelenségeket elhitetni ! Csodálom, hogy te komoly ember létedre az ilyen absurdumoknak beugrasz !“ „Ho hó! Hátrább az agarakkal! Én azt mondtam, hogy volt. Abban a helyzetben vagyok, hogy tiszta meggyőződéssel jelenthetem ki, hogy csak volt!“ „Vagy úgy? Tehát mégis nekem van igazam!“ „Neked van igazad ?0 nem! Nekem van igazam! Mert amit ma, mint özvegy tesz, egészen más elbírálás alá esik, mint ha ugyanezt az ura életében tette volna. Különben nem fogok veled dodonai stylusban beszélni, mert tudom, hogy titoktartásodra számíthatok . . . „Feltétlenül! Előttem nyíltan beszélhetsz!“ „A gyász év letelt. Ez alatt az esztendő alatt volt a bárónénak számtalan alkalma meggyőződni arról, hogy nálam hivebb, önzetlenebb barátja nincs. Iránta táplált érzelmeimet azonban soha, egyetlen szóval sem érintettem. Ő mégis érezte, hogy az a három esztendő mit sem változtatott rajtunk. Megtörtént a csoda : a jégkerék, melyet annyi láng nem volt képes megolvasztani, megolvadt önmagától . . . A dolog úgy történt, hogy egy napon meglátogattam. Boudoirejában fogadott igéző pongyolában. E hely egyike ama meghitt, meleg, puha kis fészkeknek, melyek telve illúzióval, illattal, vágygyal, hivatva látszanak lenni arra, hogy bennük egy-egy kellemes pásztor-órát töltsön el az ember. Szokatlan izgalom vett erőt mindkettőnkön ebben a bűvös környezetben. Kerültük egymás tekintetét. Torkunkat folytogatta valami. Szótlanul ültünk egymással szemben . . . Egyszerre a közös vágy ellenállhatatlanul egymás karjába hajtott bennünket . . . Ajkaink izzó csókban forrtak össze . . . Aztán hirtelen kibontakozott ölelő karjaim közül a báróné, s könyörgött, hogy távozzam. Ellenkezés nélkül tettem eleget kívánságának abban a szent meggyőződésben, hogy heveskedésemmel csak ártottam ügyemnek. Otthon azonban este a következő levelet találtam : „Kedves barátom ! Bocsásson meg mai heveskedésemért, nem tudtam, mit cselekszem. Mindketten meggondulatlanul, túlságosan bízva önmagunkban, játszottunk a tűzzel s megégettük magunkat. Szeretném azt írni magának, hogy kerüljön engem, de nem tehetem ! Csókja azóta folyton égeti ajkamat, vérem hevesebben lüktet, szivem gyorsabban ver! Mámoros vagyok a csókjától mely olyan, mint az absinth, ki egyszer megizleli, nem tud róla többé lemondani még ha elkárhozik is tőle ! Okvetlen elvárja. Özv. br. Bihary Imréné“ Nos és mi az eredmény ? „Ez ni!“ Jegygyűrű ? Gratulálok ! Bocsáss meg, hogy eljárt a szám ! Huba.
