Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-08-07 / 32. szám
32. szám Nagykároly, 1904. augusztus 7. *, XXX. évfolyam. ; X, '■ \ A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. ^ MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP, «sSZERKESZTÖSÉG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz. Pangás. Ha társadalmi életünket jellemezni kívánjuk, erre egyetlen alkalmas szót találunk — a pangás. Pang társadalmi életünk minden téren s ehhez képest érezhető a pangás társadalmi intézményeinkben is. Itt van például a Kaszinó. Köztudomású tény, hogy a nagy Kölcsey idejeben keletkezett több mint félszázad óta fennálló Kaszinó a múlt évben majdnem csődbe jutotts a megsemmisülés veszélyétől csupán néhány ügybuzgó tagnak amaz áldozatkészsége mentette meg, hogy a Kaszinó tartozásáért személyes jótállási kötelezettséget vállaltak. Ott van a Kölcsey-egylet, mely szép kilátások közt keletkezett, s első pár évben a nagy közönség részére téli felolvasások tartása által kellemes és tanulságos szórakozást nyújtott. A lefolyt télen teljesen beszüntette a felolvasások tartását s mintha aludnék, a feledés homályába merült. Csak például hozzuk fel e két társadalmi intézményünket. De ha bírálat alá vesszük többi társadalmi intézményeink működését, mindenütt a hanyatlás, a pangás jeleivel találkozunk. Hogy társadalmi életünk mennyire hanyatlott, eklatáns bizonyiféka az is, hogy egy év előtt elégett színkörünk pótolva máig sincs és sem a sajtó utján, sem a közönség köréből, de különösen a városi kepviselőtestület tagjai közzül sohasem szorgalmazta senki, hogy az elégett színkör pótoltassák s városunk társadalmának alkalom nyujtassék arra, hogy színi ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évié 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-==» ügyes szám ára 20 filler. Neelőadások élvezetében gyönyörködve szórakoz- hassék. Mas városok mindent felhasználnak oly intézmények létesítésére, melyek a társadalmi életet elevenebbé, pezsgővé, teszik mi meglévő intézményeinket sem tudjuk — vagy ha tudjuk csak nagy erőfeszítéssel és áldozatok árán — tudjuk fenntartani. Az igy fenntartott intézményeinkben is hiányzik azonban az az elevenség, az a pezsgő élet, mely az ily nemű intézményeknek lét- jogosultságot ad. S mi lehet eme pangásnak az oka ? Az, hogy ezen társadalmi intézmények szükségtelenek lennének nem oka. Mert akkor nem keletkeztek volna s nem működhettek volna az előző években, sőt évtizedekben oly sikerrel, mint a minővel eddig működtek. Nem kereshetjük az okát a rossz közgazdasági viszonyokban sem, mert hiszen a tagok száma, a tagdijak czimén befolyó fenntartási összeg nem változott, csupán az intézmények beleleteben tapasztalható a tevéketlenség sebből származó közöny és részvétlenség. Az okot tehát mindenesetre magában városunk társadalmában — helyesebben társadalmunk széttagoltságában kell keresni. S mindaddig mig nem lesz valaki a ki társadalmunk széttagolt elemeit egyesíteni tudja is, akarja is s az igy egyesült társadalom bel- életcben a pezsgőbb, lüktetőbb vérkeringés meg nem indul, társadalmi életünk jellemzésére csak egy alkalmas szó lesz — a pangás. — p — Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. Gyermeknevelés. Nj'ár van, olyan forró nyár, aminőre, mint mondani szokták, azok a bizonyos legöregebb emberek sem emlékeznek. Szerte az országban rettenetes a szárazság, a föld éléskamrája veszedelemben van. A gazdák panaszkodnak, a kereskedők kétségbeesnek és a magánember sötét szemmel nézi a felhőtlen eget, amely mint valami tüzpalást borul a földre. Mintha a hét szűk esztendő következnék ránk. A természet irgalmatlan és nem törődik azzal, hogy egyetlen szűk esztendő elég az emberiségnek arra, hogy milliók életre szóló nyomorúsága következzék belőle. Ez a forró, afrikai nyár egyébként is sok veszedelmet jelent. Az idő ez abnormitása a természet változásának, az időszakok eltolódásának szomorú jele. Mi, akik megszoktuk a természet egy esztendei életének pontos mathematikai elosztottságát, kimért, elhatárolt négy részre bomlását, megriadva vesszük észre, hogy nincs már tavasz, nyár, ősz és tél. A tavaszból vörheny lett, a nyárból napszurás, az őszből malária s a télből influenza. Az év elosztottsága tehát nem a természetrajzzal, hanem az orvostudománynyal került összefüggésbe. Évről-évre több és több betegség zudul az emberiségre. Közegészségügyi statisztikák tanúsága szerint a föld kerekségén átlag száz egészséges emberre esik tiz. A természet tehát, amely életed ad, igy tizedeli meg az életet. Nagy dolog ez. Elriasztó képét festi a beteg világnak. Természetes, hogy ilyen körülmények között az emberi gondoskodásnak főtárgya ma az egészség. Az anyagi világ épülete roppant össze, ha romlott a levegője, nedves, dohos, penészes a talaja. Az orvostudomány megfeszült akarattal küzd a felszaporodott betegségek ellen. Van egy betegség egy veszedelmes kór, amely diadalmasan sivit végig a földkerekségen. Belefuj a föld kebelébe, amely lázasan zihál tőle. Ez a betegség a tüdővész. Így áll a világ központjában az emberiség a felvilágosodottság, a fejlődés, a tökéletesedés / XX. századának elején. Beteg, vánnyadt és halódó. És ez az emberiség, amely őrült rohamban tör előre a haladás utján, hogy évmilliók grámtalapjait rakja le, ez az emberiség maga oly rövid életre van Ítélve. T A C Z A. A haláltól nem rettegek A haláltól nem rettegek, Sőt várom is azt a percztt, Melyben számot vetve vélem Megváltja majd szenvedésem. Az, kit egyre hajszolt sorsa, A ki nem volt boldog soha, Kinek tépve űdve, álma : Könnyen megy a másvilágra. Ha meghalok, eltemetnek, Sötét, hideg sírba tesznek ; Reám borul árva hantom, Ott majd békén, csöndben alszom. Netn lesz, tudom, ki felettem Egy-két igaz könyet ejtsen; Nem lesz, a ki megsirasson, Ki virággal hintse hantom. Tövisbokor lesz a fejfám, Az illik majd legjobban rám ; Úgy is mig e földet jártam, Csak tövisre lépett lábam. Nem törődött senki vélem, Nem is sir majd senki értem ; Eltemetnek, elfelednek, Még csak meg se emlegetnek. Szendröi tlolozsnyai Cyrill. A műdarab Irta : Csehov Antal. Az orosz eredetiből fordította : Zsatkovics Kálmán*). A hóna alatt szorongatva valamit, a mi a „Berzse- veja Viedomoszti“ 220. számába volt begóngyölve, Szmirnov Szása, anyjának egyetlen ha, savanyuarczot vágott és bement a doktor Koselykov dolgozó szobájába, — Ah, kedves fiatal ur! fogadta az orvos. — Nos, hogy érezzük magunkat ? Mi jót hozott ? Szása egyet rándított a szemével, a szivére tette a kezét és megindult hangon mondta: — Tiszteltette önt, Nikolajevics Iván, a mama és köszönetét küldte ... Én egyetlen fia vagyok az anyámnak és ön megmentette az életemet . . . kigyó- gyitott egy veszélyes betegségből és . . . nem tudjuk, mivel háláljuk meg ezt önnek. — Jól van, fiatal ur ! — szakította félbe a doktor, ellágyulva a hálától. — Én csak azt tettem, a mit más is megtett volna az én helyemen . . . — Én egyetlen fia vagyok az anyámnak . . . Mi szegény emberek vagyunk és természetesen nem fizethetjük meg az ön fáradtságát, és ... ez nagyon bánt bennünket, doktor ur, ámbár, különben, a mama és én . . . egyetlen fia anyámnak, nagyon kérjük, legyen szives elfogadni hálánk jeléül ... ezt a tárgyat, mely . . . nagyon drága tárgy, antik bronzból . . . ritka műdarab. — Felesleges ! — ránczolta össze a doktor a szemöldökét. — Nos, mire való az? — Nem, kérem, ne utasítsa el, mormogta tovább Szása, lefejtve a borítékot. — Ön megsérti a mamat és engem, ha viszautasitja . . . Igen szép tárgy . . . antik bronzból . . . Megboldogult atyánktól maradt ránk és úgy őriztük, mint valami drága emléket . . . ') Mutatvány a most megjelent Csehov „Tarka históriák“-ból. Az én papám összevásárolta az antik bronzokat és eladogatta a műbarátoknak . . . Most a mama és én nem foglalkozunk ezzel . . . Szása kibontotta a tárgyat és ünnepélyesen oda tette az asztalra. Ez egy művészi kivitelű, antik bronz gyertyatartó volt. Egy csoportozatot ábrázolt: az alapzaton két női alak állott Éva costumben és olyan helyzetben, a minőnek leírásához nincs meg sem a bátorságom, sem a megfelelő temperamentumom. Az alakok kaczéron mosolyogtak és egyáltalában olyan kinézésük volt, hogy, úgy látszik, ha vissza nem tartaná őket abbeli kötelességük, hogy fentartsák a gyertyatartót, leugranának az alapzatról és olyan mulatságot rendeznének a szobában, a mire még, kegyes olvasóm, gondolni sem illik. Ránézve az ajándékra, a doktor, lassú mozdulattal megvakarta a füle tövit, egyet krákogott és határozatlanul kifújta az orrát. — Igen, a tárgy, tagadhatatlanul, gyönyörű, — mormogta, — de . . . hogy is fejezzem ki magam, egy kissé . . . nem irodalmi ízlésű. Ez már nem kivágott ruha, de az ördög tudja mi . . . — Miért ? — Nem csak Szuchovorszki, de maga az ördög sem gondolna ki gyalázatosabb dolgot . . . Hisz az asztalra tenni ilyen phantasmagoriát annyit tenne, mint bepiszkolni az egész lakást ! — Milyen különös szempontból nézi ön, doktor ur, a művészetet! — mondta sértődve Szása. — Hisz ez műtárgy, nézze csak meg! Annyi szépség és művészet van rajta, hogy a lelket áhitatos érzés tölti el és könyek tolulnak az ember szemébe! Ha az ember ilyen szépséget lát, megfeledkezik minden földi dologról . . . Nézze csak meg, mennyi élet, mily könnyedség, kifejezés ! — Mindezt én jól értem, kedvesem, — vágott közbe a doktor, — de hát én családos ember vagyok, itt szaladgálnak gyermekeim, itt járnak hölgyek . . .
