Szatmármegyei Közlöny, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-29 / 22. szám
Nagykároly. 1904. május 29. 22. szám. XXX. évfolyam. A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA.-■3# MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. ^ SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL : hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évié 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-sa Egyes szám ára 20 fillér. #=Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyílt' 'r“ sora 40 fillér. Kéziratok nem kül issza, bérmentetlen levelek csak i<től fogadtatnak el. A telepítés ügyéhez. A gazdasági pangás nagy nyomorúságában különösen két fontos kérdés köti le utóbbi időben a magyar társadalom figyelmét. Az egyik a kivándorlás kérdése, a másik a telepítés ügye. Érdekes, hogy egyik a másikat egészíti ki. Tudvalévőén kivándorlásunknak egyik főoka, hogy a parasztság földhöz jutni nem bir, a mind rövidebb időre összeszoruló aratási idény alatt nem bir annyit keresni, a mennyi eltartására elegendő lenne. Akárhogyan forgatjuk is a kérdést, bizonyos, hogy a telepítési ügynek messze kiható fontossága van állami életünkben. Nem csupán gazdasági, hanem nemzetiségi hattere is. Láttuk csak nemrégiben is, hogy a kormány mintegy 50(H) holdas birtokot vásárolt a Délvidéken, hogy ott telepítést eszközöljön. Ha a kormánynak ezzel az volt a szándéka, hogy a szerbek közé magyarokat telepítvén, a magyar fenső- ségnek kiván utat egyengetni: akkor ezt a legteljesebb dicsérettel vehetjük tudomásul. Abból indulunk ki ugyanis, hogy a kormány teljesen tisztában van a kezdő telepesek bajaival, s azokban őket hathatósan támogatván, egyúttal a magyar erő gazdasági érvényesülésének szerez elismerést a nemzetiségek előtt. Azt termeszesen még csak fel se akarjuk tételezni, hogy a kormány nem a legteljesebb rokonszenvvel és a mi fő, állandóan gondoskodó figyelemmel kiséri a telepesek sorsát, mert ez esetben az fiaskó, a magyar állam kudarcza lenne. A mint hogy a múltban elég keserves tapasztalatot tettünk arra nézve, hogy a telepítési kérdéseknél a legnagyobb óvatossággal kell eljárnunk, mert hiszen azzal kell mindenkor számot vetni, hogy a tömegek ellenálló és illetve asszimiláló ereje nagyon is változékony. Hogy csak egy jellemző esetet említsünk, néhány évvel ezelőtt a Muraközben dunántúli magyarokat telepítettek le. A telepítésnél az volt a vezérelv, hogy a telepes községek egynegyed résznyi horvát lakosságával szemben háromnegyed rész magyar telepes legyen. Bárki is természetesnek tartotta volna, hogy a túlsúlyban lévő magyarok részükre hódítják az elenyésző számban lévő horvát lakosságot; de bizony nem igy történt. Megesett az a csoda, hogy a 25°/o-nyi horvát lakosság aránylag rövid idő alatt teljesen horváttá tette a75%-nyi magyarságot. Ebből az esetből nem akarunk általános következteteseket vonni, hiszen lehet, hogy ott különös körülmények játszottak közre, megtanít azonban arra, hogy a magyar államnak teljes hatalmi súlyával támogatnia kell a telepeseket asszimiláló munkájukban. Mint említettük is, pusztán az erkölcsi támogatás nem mindig vezet czélhoz. A telepesnek anyagilag függetlennek kell lennie, hogy a tudtán kívül vállalt kulturmissiót sikeresen szolgálhassa. Csak a legritkább esetben történik meg, hogy a telepes még anyagi gondjai közepet is hü marad a magyar állameszmé- hez. A csángótelepek e tekintetben követésre méltó példát nyújtanak. Bármily sok baja —- gondja legyen ennek a derék népnek, — megedződvén az évszázados küzdelemben — mindent megmagyarosit maga körül. Ez a munkájuk mennyivel intenzivebb és nemzeti szempontból eredménydusabb lenne, ha anyagilag függetlenek lennének. A magyar állam immár törvényszerűen rendezte a kivándorlás ügyét, nem marad tehát egyéb hátra, mint az, hogy a telepítés ügyét is mielőbb rendezze. Erre kettős mód kínálkozik. Vagy egy u. n. telepitőtársaság alakul, mely eleve el lenne látva az állami kedvezmények mértékével, s igy ebben biztos üzleti alapot találhatna; vagy pedig maga az állam fogja a telepítés munkáját végezni. Az lenne a legjobb megoldás, ha kül- I földre, s különösen Amerikába szakadt véreink egy, a magyar állam által kijelölt intézetnél gyűjtenék össze megtakarított pénzüket, s ezenközben mindig tudomásukra lehetne hozni, hogy hol vannak újabb telepítési földek. A hol az illetőknek megtetszik, azt az intézet megveszi részére, s ő pedig a vételárat megtakarított pénzéből fedezi. Midőn tehát a kivándorló haza jő, itthon tehermentes föld várja. Természetesen ezek csupán kombinácziók, de az ügy fontossága mégis azt követeli, hogy a napirendről ne engedjük levenni. Ezt állami és gazdasági érdekek is követelik. Vármegyei közgyűlés. Vármegyénk közönsége folyó hő ?6-án rendkívüli közgyűlést tartott Kristóffy József főispán elnöklete alatt. Egy pár sürgős természetű ügy elintézése tette szükségessé a rendkívüli közgyűlés megtartását. A közgyűlés a tárgysorozattal rövidesen végzett. Csak két tárgy keltett nagyobb érdeklődést, nevezetesen a gyám- pénztári pénzkészletek gyümölcsöző elhelyezése é» a Nagykárolyban felállítandó kír. törvényszék kérdése. A főispán a közgyűlés tagjainak üdvözlése közben megnyitva a közgyűlést, az ügyek a következő sorrendben vétettek tágyalás alá. Jóváhagyták Nagykároly város képviselő-testületének azon határozatát, amelyiyel kimondta azt, hogy a villanytelep létesítése és a csúcsa—nagykárotyi ut kikövezése czéljából 440 ezer korona kölcsönt vesz fel. A villanyos telep czéljaira szolgáló telek megvételére vonatkozó határozatot is jóváhagyták. A kéményseprésre vonatkozólag alkotott szabály- rendelet tervezetét elfogadta a közgyűlés. A tervezet lényeges módosítása az, hogy Nagykároly és Nagybánya városokban eddig is rendszeresített 4 kerület akként osztatott be, hogy mindenik kerületnek működési köre a járás megfelelő területére is kifog terjedni. Jóváhagyták Mátészalka és több község képviselő- testületének az iránti határozatát, hogy a nagykároly — mátészalka—csapi h. é. vasút segélyezése czéljából kölcsönök felvételét határozta el. Majd tárgyalás alá került dr. Vetzák Ede bizottsági tag indítványa a Nagykárolyban felállítandó ki r. törvényszék ügyében. Az indítvány a következőleg szól : r A C Z A. A nagyasszony kezei A nagyasszony ibolya-szappannal mosta kezeit. Puha, habos, apró kezei voltak a nagyasszonynak és az ibolya-szappan könnyű illata áradt ki a halvány-kékesen erezett fehér bőr alól. Bármilyen rátarti kis leány megirigyelhette volna a nagyasszony kezeit. Apró legény voltam én akkor, de áhitatos bámulója a nagyasszony kezeinek. Valósággal beleszerettem a puha, ápolt kezekbe, melyeken csillogva-vil- logtak a drága gyémánttüzü gyűrűk és a puha, rózsaszínű csuklón a nehéz, értékes karkötők. Fehér, ezüstös haja volt a nagyasszonynak és néha bizony okulárét tett a szemére. Ez akkor volt, amikor a Gartenlaubet nézte mivelünk, gyermekekkel együtt és a puha, meleg kezeivel a hajunkat simogatta lágyan, szeretettel. Ilyenkor néha hátra dűlt a nagyasszony az óriási trónszerü, bársonyos karosszékében, ölébe tette az okulárét és mondott szép, kedves történeteket, gyermekeknek valót, busát, mely vígan végződik, vígat, amelynek a vége olyan szomorú volt Istenem, hogy még Laczkó, a leha Laczko is sirni kezdett, akit pedig mi, gyerekek fakutyának hittunk közönségesen. Lágy, dallamos hangja volt a nagyasszonynak mindig, de mi amellett folyton a kezeit néztük, amelyeken úgy villogtak a drága aranykarikák, hogy bele- káprázott a szemünk. Ám a nagyasszony kezeit mindenki csodálta, Mari néni, aki bizony nem sokkal lehetett fiatalabb a nagyasz- szonynal, csak épen, hogy okulárét nem hordott, Zsiga bácsi, akinek olyan bajusza volt, mint a kukoriczakócz, amelyből a szőke Ilonka csinált hajat a megkontyolt babájának és mindenki, mindenki aki csak bejárt a házba. — Ezek a jó áldott kezek ! — mondta néha Zsiga bácsi, amikor ebéd után nagyokat szuszogott az asztalnál és a nagyasszony kezeit nézte, amelyek valami hímzésen babráltak. Nem is tudom, mióta ismertem én ezt a hímzést. Én mindig úgy emlékeztem rá: egy lépcsőn jön le egy kurta ruhás, ezer fodros szoknyáju, finom kisasszony toronymagas kontytyal, mellette csipkegalléros, rövid nadrágos ur karddal az oldalán, aki udvariasan karját nyújtja a finom kisasszonynak. A rövid nadrágos urnák hiányzott egyik lába és ezt hímezte a nagyasszony esztendők óta. A léha Laczkó egyszer meg is kérdezte a nagyasszonytól : — Nénike, hát ennek a bácsinak nem nőtt lába ? Amely bácsi kérdésért Laczkó később kikapott Zsiga bácsitól. Ám akárhogy is, csudás kezek voltak e puha, hófehér kezek. Mindenki dicsét te és csodálta. —- Óh, óh, a jótévő, e drága kezek, a szegények és árvák istápolói! — szokta mondani sírva Mari néni, aki nénémnek szólította a nagyasszonyt. — Bizony titeket is én szegény árváim e kezek tartanak fenn, szólt aztán hozzánk sóhajtozva és vörösre dörzsölte a szemeit. Laczkó, a fakutya, vigyorogva súgta a fülembe: —- Igen, a nénike azért mutogatja annyit a kezeit, hogy lássuk milyen szépek. — Hát nem szépek, — kérdeztem megbotránkozva. — De szépek, szépek, hanem mindig úgy tesz mintha imádkoznék velük. A léha Laczkó tudni illik ellensége volt az imádkozásnak. Én meg úgy szerettem volna össze-vissza csókolni ezeket az imádkozó kezeket. De semmiképpen nem lehetett. A nagyasszony nem engedte meg a kézcsókot, ami maszatos szájunkkal, teljesen indokolt volt. De még nagyoknak sem engedte meg, hogy megcsókolják a kezeit. Ebéd után Zsiga bácsinak rendesen nagyon jókedve volt és amig szuszogva pislogott a nagyasszony kezeire, sűrűn mondogatván : — Oh, ezek az áldott, jő kezek ! — lekapta hirtelen a fejét sunyi módra és kezet akart csókolni. A nagyasszonynak pir szökött ilyenkor az ar- czába és haragosan szólt rá a bácsira: — De Zsigmond! Ne gyerekeskedjék. Tudja, hogy nem szeretem. Senki sem csókolt hát a nagyasszonynak kezet, senki. A nagyasszony engem nagyon szeretett. Ha Sétálni ment, engem vitt magával. Igaz ritkán esett meg ez, és akkor is rendszerint csak a szegény fájós lábú Toni bácsihoz mentünk, aki jó barátja volt a néninek és olyan unokatestvére, mint én a Laczkónak. — Na, meglátogatom az én öreg barátomat szokta volt mondani a nagyasszony néha és ekkor kézen fogott engem és elmentünk a szomszéd utczába. Ott lakott Tóni bácsi. Tóni bácsi, szegény, nem tudott sétálni. Fájt a lába neki, köszvénye volt és mindig egy nagy székben ült az ablak mellett. Zsiga bácsi mondta otthon, hogy valamikor nagyon szép huszár volt a Tóni bácsi, aki sok katonának parancsolt és három csillagja volt aranyból, meg egy szép lova.
