Szatmármegyei Közlöny, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1903-12-27 / 52. szám
Melléklet a Szatmármegyei Közlöny 1903. évi 52-ik számához. A leány, a mama és én Irta: Baudisz Jenő. Biz ez egy furcsa történet. Egy barátomtól hallottam. Át is adom neki a szót, hogy maga mesélje el : Tapasztalhattad magad is, hogy már a diák korban mindannyiunk átestünk az első szerelem ostobaságain. Nem is szerelem volt az, hanem inkább valami vonzódási, érzelmi gyakorlat, mint a csecsemőnek a járási próbák, de azért kedves bolondság volt az egész, a melyre szívesen emlékszünk vissza mindannyian, mint tavaszi egünk legragyogobb, legszebb napjaira. Hiába ! akkor még üde volt a szivünk, a lelkünk, egész valónk, tudtunk örvendeni az életnek, a melyről azt hittük, hogy az olyan, a milyennek a mi naiv idealizmusunk hiszi. Mohón kaptunk a fejlődő élet minden adománya után, a melyet napról-napra mint uj dolgot nyújtott, de a legmohóbban élveztük azt az érzelmet, a melyet annak a kis rövid szoknyás leánynak a látása, közelsége fakasztott szivünkben, a kinek formás lábikrái már nagyon is a hosszú szoknya alá vágyakoztak. Tehát nem kellett az első szerelemhez egyéb, mint egy fitos orrú, mosolygó szemű, fecsegő kis leány (Na a rövid szoknya alól előtűnő piros harisnyás lábikrákat se felejtsük el!) és mi felváltva égtünk, üd- vözültünk és szenvedtünk az első szerelem örök, szent füzétől,. És az örök szerelemnek a vége az lett, hogy egy szép napon elfelejtettük a piros harisnyát és egy kék harisnya örök lovagjának szegődtünk. De hát az ifjú vér pezsgése, avagy a belőlünk kiirthatatlannak látszó idealismus úgy hozta ezt magával. * * * Akkor történt mindez, mikor a táncziskolába jártam. Mert a mi időnkben nem a 6—8 éves korban kezdte a mindkét nembeli fiatalság a tánczot tanulni, hanem 14—-15 éves korában. Tehát a tavaszi rügyek, bimbó fakadás korában. Ennek pedig természetszerű következménye az volt, hogy a táncziskola csupa szerelmes párokból állt ki. Hisz a fiatal vér érthetetlen háborgásának, a titkos sejtelmek idején, mindegyik deák azonnal ráakadt az ideáljára és az ideál is csodálatos rendszerességgel azonnal viszonozta azt a vonzalmat, a melyről akkor szentül azt hittük, hogy a boldog alkonyig, a sírig fog tartani. így találtunk mi egymásra, Lihányi Irénke és én. Éhez elég volt az első egy pár meleg tekintet, kézszo- ritás, a két testnek a táncz által megengedett első közelsége, és már tisztába voltunk vele, hogy egymás nélkül nem élhetünk. Az apja valami mogorva, nyúzó fiskális hírében állott. De mit törődtem én az apja rossz hírével, mikor olyan bájos leánya volt, a kiért még az emberölést is megbocsátottam volna a vén gonosztevőnek. Mert Irénke igazán feltűnő szép leány volt. Nyúlánk, ringó termet. — Kreol-barna arczbőr, rózsapirral boriivá, nagy, nedves, sötét szemek, kékes fekete haj, valamint az egész lényen elömlő báj, üdeség és szelídség elragadóvá tették őt. Az első szerelemnek a lázas álmodozástól boldog napjait lehetőleg az ő körében töltöttem. Hogy ezalatt a tánulás mellékfoglalkozássá sülyedt le, talán felesleges is emiitenem. Valahányszor találkoztam vele az utczán, mindig hazakisértem. Minthogy pedig úgy nem mutathatta magát az utczán, hogy én minden lépését- meg ne lessem, az ilyen „véletlen“ szerencse folytán mindennapi lovagja, epekedő, kisérő árnyéka voltam. Hisz ha csak a harmadik utczában tűnt is fel kedves alakja, már is elöntötte szivemet valami jól eső melegség. És az anyja szívesen fogadott, ott marasztott rendszerint az én nagy örömömre. Az anyja is szép volt. Olyan szép asszony volt a Máli néni, hogy senki sem hitte volna el neki, hogy ilyen nagy leánya van. Szakasztott olyan volt mint a leánya, csak teltebb, ingerlőbb idomokkal, tüzesebb, igézőbb szemekkel. Boldogságomat még tetézte az, hogy a szép Máli néni nemcsak szívesen látott a házánál, de lassanként olyan bizalmas lett irántam, mintha már is csaladja tagja lennék. Bizalmasan csak Lajosáénak szóllitott és valósággal dédelgetett. Szóval mint a költők mondják, boldogságom tartós tiszta egét egyetlen felhő sem homályosicotta el. És mégis egy nap olyas valami adta elő magát, a mi az én örök szerelmemet kissé megzavarta. Véletlenül csak kettesben voltunk a szobában Máli nénikével. A szép mama egyszerre csak hozzám lép, megigazítja a nyakkendőm kötését, majd mindkét karját a vállamra teszi s mikor igy mintegy fogva tartott, mesés tüzü szemeivel pár perczig fürkészőleg majd gúnyosan és kicsinylőleg a szemem közzé néz. Én rémitő zavarba jöttem és éreztem, hogy elpirulok. Hát mit jelent mindez? Ekkor a szép nénike egészen hozzám hajolva, hogy szinte sütött arczának a melege, a fülembe súgta: — Maga ügyetlen! Majd elengedte zsákmányát, s mikor pár lépést tett, nevetve utánna tette: — Még a nyakkendőjét sem tudja megkötni ! E jelenet hatása alatt az nap sokáig nem tudtam elaludni, mert 15 éves férfi voltom már megsejtette azt, hogy a szép Máli nénike ügyetlenségem alatt talán nem csak a nyakkendő megkötését érti ? De hát ez. borzasztó helyzet ? ! — Lelki harczom csak növekedett, a mikor kénytelen voltam bevallani magamnak azt, hogy a szép mama is tetszik nekem most már, nemcsak a leánya. De mikor igy szerencsésen az első hűtlenségen értem magamat, azonnal szent fogadást tettem, hogy hü leszek a jó kis Lénkéhez. Különben is lehetséges, hogy csak képzelőskö- döm! Máli néni csak játszott velem, mert még gyermeknek tart. De hát nem ismertem a nőket! (Ebben az egyetlen egyben még most sem változtam, mert most sem ismerem kellőleg őket.) Máli nénike folytatta megkezdett játékát Egy más alkalomkor, mikor ismét négyszemközt voltunk, egyszerre csak gyors elhatározással és macska idegességgel a két tenyerébe fogja az arczomat s minden szó nélkül olyan szenvedélyesen csókolgatja az ajkamat, hogy én, csakhogy el ne essem, mert szép nagy testével egészen reám nehezedett, önkéntelenül a dereka köré fűztem a karomat. Testének a melegét, illatát éreztem ez alatt, a mi kéjes zsibbadtságba hozta egész testemet. És a másik perczben a szenvedélyes asszony kibontakozva karjaimból, kicsinylő kézmozdulattal ott hagyott. Megvallom, hogy kissé megszeppentem, de e mellett tudtam olyan vakmerő is lenni, hogy az a kicsinylés sértette büszkeségemet. Pedig teljesen megzavarodtam. Hisz ez egy borzasztó erkölcsi helyzet a mibe jutottam! Azt sem tudtam már, hogy ki tetszik tulajdonképen, az anya vagy a leánya ? Azzal tisztában voltam, hogy utálom az anyában ezt a szenvedélyt, ennek a tudata is borzadásba hoz, de másrészről még is vonzott hozzá valami titkos, édes vágy. Féltem tőle, de azért örökké a közelébe szerettem volna lenni. Hogy ez alatt a kis Irénkét egészen elhanyagoltam, talán mondanom sem kell. Olyan hozzám nem illő, éretlen kis hölgyecskének tekintettem. Hogy a szép Máli nénike hálójába végleg bele nem kerültem, csak a véletlennek köszönhetem. Mikor egy délután megálltam a nyitott ajtóban, tekintetem a két szobán siklott végig, a hol senki sem várt reám. De a másik pillanatban a második szoba álló tükréből ámultán láttam az én jelenetem ismétlődését. Ugyanis látom, hogy az irodából vezető ajtón át bejön először a szép Máli nénike és utána a férje patvaristája. Mikor azután együtt voltak az asszony épp oly szenvedelyésen karolta át a fiatalember nyakát és csókolgatta össze a patvarista ragyás, czigány képét, mint pár nappal előbb az én leányos fehér arczomat. Egy kis külömbség mégis csak volt a két jelenet között. A patvarista férfias erővel (beh irigyeltem tőle akkor ezt) visszaölelte és csókolta a szép asszonyt és mosolyogva a fülébe súgott valamit. Egészen elkábulva, mint valami részeg, támolyogtam ki a folyosóra és az utczára. Megsemmisítve láttam minden ideálismusomat, szóval minden tiszta érzelmemet. Hisz ez a szép szörnyeteg olyan asszony, akinek mindenki jó, a ki csak férfi. Ezt feltudtam fogni rövid eszemmel is. Erkölcsi érzékem megértette velem azt, hogy ezzel a furcsa családdal örökre szakítanom kell. De az már szivtelenség volt tőlem, hogy az anyja révén megutáltam az én első szerelmemet is. Mert azon következtetés elől nem tudtam kitérni, hogy a milyen az anya, olyan lesz a leánya is. Különben is szakasztott mása. A rossz hajlamú testnek csak fejlődni, érlelődni kell. Többé nem tettem a lábamat abba a házba. Irénkét a mint az előtt kerestem, úgy kerültem most az utczán. De egyszer a véletlen úgy összehozott egy uffcza sarkon, hogy kitérni nem lehetett. A kis leány, reám emelve őznedvességü okos szemeit, azt kérdezte : — Mi bántja magát Lajos ? Miért kerül ? Elkezdtem ötölni-hatolni, a tanulást és más egyebeket hozva fel mentségemül. Nem használt. semmit. A kis leány bánatos (határozottsággal félbe szakított, mialatt egy könycsepp jelent meg szemében. — Ne füllentsen! Tudok mindent! És elhagyott örökre. Szent Isten ! Hát ez a szegény leány sejtené az anya gyalázatát ? De azért szomorú sorsa sem tudott úgy meghatni, hogy ifjúkori ábrándomat folytattam volna. A szép mamát nemsokára utói érte végzete. Valami botrány miatt, a melynek egy főhadnagy volt a részese, elkergette a férj a háztól. Azután mint gazdasszony kereste meg kenyerét a vidéken, mig fokről-fokra sülyedve, végre egészen nyomtalanul elpusztult. De az én első ideálom megmaradt a mi volt, tiszta ideálnak. Mert nem lett soha olyan mint az anya. Férjhez ment s elveszett szép tiszta alakja a gyermekszoba világában. Nem lehetett róla semmit hallani, a mi a becsületes asszony mellett bizonyít. Ez az én első szerelmem tragikus története. Most már nem fogom fel olyan tragikusan, sőt mosolyogni is tudok a felett, hogy a kis Ámor milyen helyzetbe juttatott. De elsiettette a jelenet scenirozását. Legalább elérte vele azt, hogy most magamban, mint valami erkölcshősben gyönyörködhetem. Kár, hogy olyan régen volt! A jövevények. Karácsonyi történet. Irta: Majos Jenő Az öreg ur ócska karosszékében pihent. A szemei lecsukódtak, a kezében tartott újsága szőnyegre hullott. Aludt az öreg ülve a karosszékben, gyermekes nyugodt lelkiismerettel. Künt hópelyhek szállingóztak, a fák száraz ágai bezuzmaródtak, az ablaktáblák szélénél jégvirág nyílott. A kályhában égtek a fa szilánkok csöndes egyhangú susogással, mintha az a mesemondó bácsi egy hosszú unalmas regét mesélne . . . Kopogtatott valaki. Mégegyszer. Semmi nesz. Az öreg asszony benyitott. A tekintetes ur még alszik, neki pedig már menni kellene. Gondolta felkölti — Tekintetes ur! Semmi nesz. A tekintetes ur aludt s álmában mosolygott. Valami nagyon jó, nagyon édes álma lehetett. Az öreg mosolygására mintha csak a falonfüggő otromba képek is mosolyogfiának. Csak egy kép marad rideg, merev tekintetű, az arcza is halvány. Az a porlepett kép a szegletben, a kályha mellett egy fiatal leány arezot mutat. Elég régi kép, a volt háziasszonynak a leánykori képe. Az öreg ur készíttette egy régi fénykép után. Igen azé a volt asszonyé aki nem halt meg csak egy szép napon elment a háztól. Eltűnt búcsú nélkül. Azóta nem látták. Akkor mikor ez az eset történt az öreg ur szomorú volt és bánatos egy jó darab ideig. Kerülte az embereket, csak alkonyat kor lopva indult sétára, zug- utczákban a hol úri nép nem igen fordul meg. De azóta sokat változott s a múlt emlékeivel és változatlan jelenével is megbarátkozott. Titkon ugyan vágyakozott az asszony után, de az emberek előtt megvetéssel és gyűlölettel emlegette, ha néha akadt valaki aki felhozta előtte ezt a nem éppen legkedvesebb témát. Bizon azóta sok minden megváltozott. A tekintetes űrből valóságos gyermek lett, akit etetni kellett, akit ápolgatni kellett, aki vénségére, gyermekségére hászártás kezdett lenni. De az öreg Juli tűrte, becsülettel szolgálta a házat, soha sem élt vissza az öreg ur jó szivével. Most is csendesen, lábujjhegyen közeledett a karosszék felé, hogy meggyőződjék, hogy az öreg valósággal alszik-é ? s valósággal mosolyog-é ? — Tekintetes ur ? — szólott halkan. — Tekintetes ur? És az öreg ur hirtelenében fölébbredt, a mosolya eltűnt az arczáról. — Te vagy az Lajoskám ? —- ocsudt az öreg nagy nehezen az álmából. — Én vagyok instálom — felelt az öreg Julcsa nagy csodálkozással. — Te vagy az ?! — Én vagyok instálom —• erősítette az öreg asszony. — Akkor hát csak álmodtam. A szemeit kezdte dörzsölgetni az öreg, felkelt a karosszékből és nyújtózkodott egyet. — Tekintetes ur! Én most már megyek. A fiaméknál már várnak. Viszek az unokáimnak valamit a karácsonyfára . . . — Igaz hát ma karácsony van. Hát elmégy. Itt hagysz egyedül. Jaj Julcsa ne haddj itt,hadd mondjam el előbb, hogy mit álmodtam. — Mit álmodott a tekintetes ur ? — Lajoskáról álmodtam. Lajoskáról. Te már talán nem is emlékszel rá. Olyan szép volt az álmomban, de csak olyan kis fiúnak álmodtam, a milyen volt.. . Bizony már régen volt, hogy meghalt szegény . . . Sirni kezdett az öreg ur. Valósággal rit mint egy gyermek, egy ártatlan félénk gyermek. Aztán intett Julcsának az öreg asszonynak, hogy elmehet. Az köszönt illedelmesen és kilépett az ajtón. Az öreg bekulcsolta a szoba ajtaját megtörölgette a szemeit és elgondolkodott mélyen valami felett. Az az előbbi álomkép töltötte el a gondolatait. Eszébe jutott az a kis sirhant a temetőben. Lajoskának a sirja, Azóta talán már nincs gondozva, azóta nyoma sincs talán. Vagy mi van vele ? Mintha lelke zaklatta volna, — ugye elfelejtetted. Eredj és imádkozzál! Eredj a temetőbe és emlékezzél! Es az öreg urnák mintha parancs volna szigorú parancs, amit szive diktál. Nem habozott soká, felöltözködött és elindult a temető felé. Olyan jól esik most neki szomorúságában vigadni a múlt emlékein, akár mint ott bent a családi tűzhelynél, a boldog szülőknek és a boldog gyermekeknek. Künt még világos nappal volt, az utczákat a háztetőket beszitálta a hó. Mintha minden a tisztaság, az ártatlanság színébe öltözött volna. A karácsonyfa árusok is szedelődzködtek már portékáikkal — aki eddig nem vásárolt, ezután már nem igen vesz tőlük. Az utcza sem oly népes, mint máskor. Az öreg ur sietett, egyenesen a temetőfelé tartott, nehogy az alkony meglepje. Fekete prémes kabátjára sürü zúzmara rakódott le. Ősz szakállát is összefogta a fagy. De azért csak ment, sietett előre . . . A temető kápolnája ott fehérlett a középen.
