Szatmármegyei Közlöny, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1903-12-27 / 52. szám
SZATMARMEGYEI KÖZLÖNY Az öreg ur hirtelen összerezzent mikor belépett az enyészet nagy birodalmába. Tovább ment. Vitte az ösztöne a vágya, a gondolota. Imádkozni akart, megkönnyebbülni és megrősödni. Olyan volt ez a nagy temető mintha egy végtelen nagy lepedővel borították volna be. Csupa fehérség, csupa hó mindenfelé. A sirokat mintha elnyelte volna a hó s csak a keresztek maradtak fönn, kiemelkedve. Merre lehet vájjon az a sir ? — tanakodott az öreg — vájjon merre lehet ? Ment; ment előre aztán jobbra kanyarodott. De a sirt, amely et keresett nem találta sehol. Pedig ezt a sirt meg kell neki találni, erre a hantra le kell borulni. Imádkozni, hogy megkönnyebbüljön. A fagyos időben egészen átfázott az öreg, térdei reszkedtek a fagyos havon. Alkonyodni kezdett, a sötétség hamarosan ellepte a temetőt . . . Ez az mintha súgta volna valaki, ez az a sir. Az öreg abban a pillanatban megbotlott. Tapogatózva nyulkált maga körül jéghideg gyermek kezek nyúltak feléje. Az öreg ur első pillanatra megijedt, a szive elszorult. Az ijedségtől nem tudott szóhoz jutni, de a gyermeket magához ölelte. Megcsókolta. Nem félt többé. Bizonyos, kimagyarázhatlan atavisztikus érzések hőssé, bátorrá, nemessé tették. Karja közévette a gyermeket és indult a temető kijárata felé. A gyermek a melegben felocsúdott — oda simult az öreg úrhoz. A lelkűk, a szívok, az érzésök találkozott. Az utczák már lecsendesültek, a kocsi zörgés is elpihent. Az emberek, a szerető, a szívtelen emberek örvendeznek. Boldogok és ártatlanok ebben a szent- séges pillanatban. Fáradt lelkűk megpihen a munka után és rövid ideig felmagasztosul. A fenyőfákra aggasztott viasz gyertyák felgyulnak. Arany-ezüst szálak tündöklő fényében egybegyül a család. Az öreg ur be-be tekint a félrehajtott függöny nyílásán. Elérzékenyül, szeretettel szorítja magához a daróczba öltözött gyermeket. Kérdezősködik a gyermektől: — Hogy hívnak fiacskám ? — Pistának! — Hát az édes anyád is meghalt, vagy az él még ? — Az még él bácsi! — Hát nem szereted te az édes anyádat — Szeretem de azt mondta, hogy ma/ este elvisz egy bácsihoz, aki nagyon szigorú ember. Én meg nem ismerem azt a bácsit és nem megyek ahhoz a bácsihoz. — Aztán mit akartál ott a temetőben. Ott hideg van nagyon. Elaludtam volna és a Jézuska magával vitt volna. Az édes anyám mesélte sokszor nekem, hogy az árvákat a Jézuska nagyon szereti és magával viszi. Bácsi magaddal viszesz, hová megyünk ? — Te lész mátólfogva az én fiam, s megcsókolta az öreg a kis daróczba öltözött gyermeket. A kis fiú megcsókolta az öreg ur ősz szakallát és átölelte erekkel barázdázott nyakát. — Szeretsz ? — Szeretlek bácsi — szólott a gyermek szelíd értelemmel. — Bácsi! Nem te vagy a Jézuska, aki karácsonykor ellátogat a házakba ? — Igen én vagyok — felelt az öreg -— szereted a Jézuskát ? — Szeretem. Nagyon szeretem.Tavaly meg azelőtt mindig voltál nálunk. De, hogy atyuska meghalt szomorúak voltunk, meg nem is volt, hogy hová jöjj. De bácsi, mondjad miért nem mutatod te magad a gyermekek előtt ? — Hogy miért nem — tanakodott az öreg ur, hogy a Jézuska miért nem mutatja magát a gyermekek előtt, bizon ő erre, ha ketté hasítják se tudna megfelelni. A válasz helyett megcsókolta a kis gyermeket, aki ott csüngött sokáig, nagyon sokáig a nyakába csimpaszkodva. Nemsokára betértek a házba. Az öreg ur lelkében a régi boldog időknek egy sugara tért vissza. A kis gyerek a kályha mellé húzódott, kicsiny kezeivel átölelte a nagy cserépkályhát s ujjongott örömében. — Várjál fiacskám — szólott az öreg ur, most gyere és pihenj egy kicsit. Álmos is vagy és fáradt. Betakarlak szépen a bundával, aztán fogsz aludni. Jó lesz ? — Jo — felelt a gyermek. És lefeküdt szépen az ágyra. Az öreg ur betakarta a bundájával. A gyermek nemsokára elaludt édesden, az arcza kipirult és fénylet mint egy piros alma. Az öreg ur hosszasan elnézte a gyermeket. Körül tekintett a szobában, hogy vájjon nem zavarja e valaki ártatlan gyönyörűségében. A családi képek érzéketlenül tekintettek szerte-széjjel. Csak mintha egy kép, egy porlepett kép ott a szegletben merően nezett volna az alvó gyermekre . . . Mig a gyermek aludt az öreg előkereste az ócska kulcsokat, felnyitotta a porlepett szekrényeket. Talán ebbe lesz. És végre is ráakadt. Egy kis kabát, egy kis mellény és egy nadrágocska. Egészen tiszta, csak egy kicsit gyűrött. Istenem mióta hever itt. Azóta soha egyszer sem bolygatta meg. Úgy hevert ez itt mint valami drága ereklye. Emlékek egy szebb múltból, ha csak rájuk gondolt az öreg ur mindjárt elerzékenyedett és könyezett, — előszedni nem is merte, a szive is meghasadt volna az emlékezésben. S most idők múltával előkerül a három ruha darab, onnan a porlepett szekrényből. Ismét van gazdaja, ismét van aki viselje. Előbb egy barna fiúcska, most egy göndör szőke gyermek. De mindkettő szelíd és ártatlan. Amint igy rakosgatja az öreg ur ezeket a régi holmikat, előkerül egy-egy női ruha darab azokból, a melyeket a felesége viselt. Rózsaszín, világos kék, csupa élénk, vidám színek. Az öreg ur elgondolkodik. Mire való ez a sok selyem, bársony. Mindenét ráköltötte erre az asszonyra és egy szép napon mégis eltűnt búcsú nélkül — ott hagyta a faképnél. Hát vájjon ebbe a ládikába mi lehet? Igen, most már emlékszik az öreg. Ebbe pakolta a felesége a karácsonyfa felszerelését. Gyertyákat, apró csiptetőkkel, arany, ezüst szálakat, papircsillagot. Ezt aztán évről- évre eltették, csak a karácsonyfát kellett megvenni a boltból, meghozattak czukorkákat, mindenféle édességet, amit csak fellehet aggatni a karácsonyfára. Milyen jó volna, tanakodott az öreg ur magában, ha most egy fenyőfát keríthetne valahonnan. Felaggatná rá ezeket a gyertyákat, csillagokat arany, ezüst szálakat és hirtelenibe egy karácsonyfát varázsolna elő. Ettől a gondolattól szinte kipirult az öreg arcza. Milyen boldogságot szerezne ennek a gyermeknek azzal a karácsonyfával. Az öreg nesztelenül kinyitotta az ajtót és elindult, hogy egy gazdátlan karácsonyfát keressen. A térségen ahol még ezelőtt egy órával árulgatott egy öreg asszony, nyoma sem volt már a portékáinak. — Nézze csak öreg — szólított meg egy csavargó koldust — nem tudna keríteni nekem jValahon- nan egy karácsonyfát. — Épp most árultam ki az utolsó darabot — felelt az öreg — de otthon van még néhány darab. Nem messze lakom, ha elfárad odáig az ur, akkor adhatok olcsó pénzen, vagy . . . — Gyerünk. És lassan ment a két öreg előre a fagyos járdán. Olyan egyező volt a lépésük, olyan tapogatózó a járásuk. Csak ruházatban külömböztek. De mindkettőnek a teste fáradt, beteges. Ősz szakállukat a szitáló hó összefogta. Talpuk alatt a hó nyiszorogva lapult össze. — Itt vagyunk. Bejön az ur választani, vagy kihozzam ? — Csak hozza ki. Válasszon egy szépet — felelt a tekintetes ur, miközben prémes bundájába takarta állát. Egy pillanat alatt vissza jöt az öreg koldus egy szép nagy fenyőfával. Mindjárt mondta is az árát. Az öreg ur meg kifizette. Kezébe vette és sietett vele hazafelé. Csendben kinyitotta az ajtót és bevitte a nagy karácsonyfát. Óvatosan felállította az asztal mellett. Legelőször is a gyertyákat rakosgatta fel. A boldogságtól fénylett a szeme, a kezei reszkedtek. Egy kis gyertyát ki is ejtett a kezéből, olyan nagy volt a szive boldogsága. Hirtelen felvette. Teringettét a gyermeket majd fölköltötte. De az nyugodtan aludt, a zaj nem zavarta meg ártatlan álmát. Most jönnek az arany, ezüst szálak, hogy is nevezték ezeket ? Valamikor régen nagyon jól tudta, sokat emlegették előtte, hogy az való a karácsonyfára. De már elfelejtette. Körbe fonta velők a nagy ágakat. Csak czukor, édesség hiányzott a fáról, egyébként meg volt minden ékessége, hogy jól pompázzék. Meg kellene most már gyújtani a gyertyákat. Erre a gondolatra elszorul a szive az öreg urnák. Apránként meggyujtogatta a gyertyákat. Nemsokára ragyogott a hatalmas karácsonyfa, ragyogott teljes fényében, akármint az öreg ur lelke a nagy boldogságtól. Most már fel is költheti a gyermeket. De nem. Valami jutott az eszébe. Nem úgy szokás. A Jézuska nem úgy hívja a gyermekeket, hogy tudtára adja nekik, hogy itt járt. A Jézuska csengetni szokott, a Jézuska jelt szokott adni. Úgy fog hát tenni. Elővette a Lajoska régi, nagy játék lováról a csengőt és megrázta. Egyszer, kétszer, háromszor . . . A gyermek hirtelen fölédredt, megdörzsölte a szemét és oda rohant ujjongva a karácsonyfához. Az öreg ur a kezét fogta és a tekintete a csodálkozó gyermekre tapadt. — Szeretsz gyermekem ? — Szeretlek Jézuska, nagyon szeretlek ? — Ülj az ölembe fiacskám. Vagy gyere játszunk lovasdit, vagy a mit akarsz ! — Engedd meg Jézuska előbb imádkozom. Vagy énekeljünk. Mi úgy szoktuk volt otthon. Mikor te nálunk jártál, mi mindég énekeltünk. Énekelj fiacskám. És a gyermek hozzá fogott vékony hangjával az énekhez : „Mennyből az angyal lejött hozzátok pásztorok, pásztorok, — Hogy Betlehembe sietve menvén lássátok.“ Hirtelen megnyílott az ajtó. A gyermek abba hagyta az éneket. Egy lefátyolozott, kopottas ruháju hölgy lépett be. A fátyolt letépte az arczárói s könnyezve borult az öreg ur lábai elé. Szemei könnyeztek, arcza lázban égett, összekulcsolt kezein a munka tört ránczokat. — Bocsáss meg — zokogott bünbánólag. S közelébb kúszott az öreg úrhoz. Ruhájának koszló csipke széle megakadt félre törött czipője sarkán s tovább szakadt. Szakadt tovább. Egyre tépődött, de ő továbbra is ott vezekelt a földön. Tovább folytatta. — Feledd el a múltamat . . . Bocsáss meg. Itt van a gyermekem, a te gyermeked is. Istenem, Istenem hisz én nem vagyok bűnös . . . Emlékezhetsz rá, fiatal árva lány voltam. Nem volt senkim és semmim magam kerestem meg a kenyeremet. Egy napon megismertél, rövid időre rá megkérted a kezemet. Hozzád mentem , . . Magad is tudhattad, hogy boldog nem lehetek. Te már öreg voltál, őszülő hajszálaid s az én fiatalságom nem lelhettek közös, boldog otthont. De gondoltam hogy igen . . . Megértjük egymást A kis Lajos megszületett. Dédelgettük, beczéztük és imádtuk. Nem gondoltam akkor egyébbre. Megbékül- tem a gondolataimmal. Ápolódul és imádott gyermeked anyjává szegődtem. Eljött az idő a sors felénk emelkedett. És elszakította azt az egyetlen kapcsot, a ki engem hozzád fűzött. Szomorú napok virradtak akkor ránk . . . Szomorúságodban vigasztaltalak. Mikor aztán kiheverted a nagy csapást elmentem a házadtól. Eljöttem, gondoltam jogom van az élethez. Fiatalságom fellázadt igazságtalanságod ellen. Eljöttem. Lemondtam arról, hogy a nevedet viseljem, lemondtam a jólétemről, mindenről, a mi itt egyszerű házunkban körülvett. Munkás, napszámos nő lettem a külvárosban. De nem buktam el. A becsületemet, a tisztességemet tisztán megőriztem. Dolgoztam. A munka megédesítette a szenvedésemet. És igen. Híven mindent beakarok vallani, mindent, a bűneimet is, ha vannak, hogy tisztán lássál és majd igazságosan Ítélj felettem. Volt itt a munkások közt egy rokonom. Ide mentem, ide menekültem előled. Ezek az emberek megszántak és megcsodálták az erőmet, a büszkeségemet, a megalázkodásomat, a lemondásomat. Én szerettem ezt a munkás családot. Szegények voltak, de tiszták és becsületesek. Volt egy fiók, olyan idős lehetett mint én. Munkás keze volt. A mesterek szerették. Ő kerített nekem is helyet, munkát. Egymás mellett dolgoztunk reggeltől késő estig. Ő rakta a téglát és malterezett. Én hordtam neki a téglát és a meszet kevertem. Az enyém könnyebb munka volt . . . így teltek hónapok. Megszerettük egymást. Elakart venni törvényesen. De ezt nem tehette. A munkás család kigondolta, hogy mikép lehetünk mégis egymásé. A nazarénusok papja megáldott bennünket. Es igy egymásé lettünk. Eleinte boldogok voltunk . . . Én szerettem. Ő is szeretett. Egyenlő jogokkal álltunk szembe az élettel és megértettük egymást. Az évek múltak. Gyermekünk is született. De akkor nagy csapás ért bennünket a gyermek félévre rá meghalt. Itt volt az első büntetésem. Imádkoztam, vezekeltem s olykor-olykor elgondolkoztam a régi idők felett. A második gyermeket Lajosnak kereszteltük- Egy évre rá ez a gyermek is meghalt. Az uram, az a becsületes munkás kezű ember elkeseredett, és megtört. Attólfogva nem is volt meg már köztünk az a szerető békés viszony. Sokat imádkoztam ... A nagy csapásokat nehezen tudtam elviselni. Ez volt a második büntetésem . . . Akkoriban egy javasasszony jött a házhoz és jósolt nekem. Különös megfoghatatlan volt a jóslata. Megjósolta, hogy még egy gyermekem fog születni és az uram néhány évre rá meghal. És akkor vissza fogok menni a régi házhoz a gyermekemmel és ott fogom folytatni azt az életet, azt a régit, amelyet az a harmadik gyermekünk halála megszakasztott. Hittem a jóslatban. Imádkoztam . . . Imádkoztam, hogyha szenvedést és bánatot mért rám az Ég dőljön a sorsom valamerre . . . A vezeklő asszony abbahagyta a beszédet s karjával átölelte a gyermekét. Az öreg ur tehetetlenül állott ott, lehajolt hozzájuk és átölelte a jövevényeket. Könnyekre fakadt. Sürü meleg könnyek leperegtek ősz szakálláról a vezeklő asszony zilált hajára. 11PÉNZ11 4°j0-os törlesztéses kölcsönöket nyújtunk 15—65 évig terjedő időre az ingatlan 3A értékéig a legrövidebb idő alatt mert budapesti és külföldi elsőrangú pénzintézetek képviseletét átvettük. Ezzel kapcsolatosan értesítjük a n. é. közönséget, hogy a Budapesten székelő Magyar Országos Központi Takarékpénztár és a Debreczeni Első Takarékpénztár tulajdonosok megbízása folytán rendkívül kedvező feltételek mellett bérbeadjuk vagy eladjuk csoportonként is az általunk házilag kezelt következő birtokokat : 1. Nagy-Ar községben (Szatmárvármegye fehérgyarmati járás) levő 1400 holdas első osztályú birtokot (legmodernebb emeletes kastély, kiválóan gondozott park és gazdasági épületekkel.) 2. Aianymező községben (Szolnok-Doboka vm., csákigorbói járás) levő, vasúti állomással biró 180 hold szamosmenti birtokot lakház és gazdasági épületekkel. Továbbá: 1. Szerzünk olcsó személyi és váltóhitelt. 2. Elvállaljuk birtokok parczellázását, birtokok és házak eladását és vételét. 9— ? D7euscfHcsz Sestvérefi törvényszékileg bejegyzett czég, bankbizományosok. Szatmári iroda: Arpád-utcza 20. Telefon sz. 16. ____________Válaszbélyeg mellékelendő.____________ Fogor vosi s fogtechnikai műterem^ A' agy károly ban, Széchenyi-utcza 4. sz. a Rágásra kitünően alkalmas ÍMÜFOGAKi Szabadalmazott száj-C padlás nélküli ) fogsorok. Fogtömés 10 évi jótállás mellett. Fájdalmatlan (érzéstelenített) foghúzás. Rendelés: cl. e. 8—12-ig; d. u. 2—6-ig. Mérsékelt díjazás. 542-50 Med. univ Dr. Székely Kornél,^ száj- s fogbetegségek szakorvosa
